Szeretni és szeretve lenni ~ VNior

Szeretni és szeretve lenni

VNior - TaeHyung(V) x JinYoung(Junior) [BTS x GOT7]

(Felosztás: Dalma - JinYoung, Zsani Paulik - TaeHyung)

JinYoung: Talán keveset is mondok, ha azt mondom már egy órája beszélek a nővel, kinek fiára nekem kell vigyáznom ezen a héten már ötödször. Jól fizetnek, szeretek ott lenni, s szívesen megyek oda, de mégis. Csak azokról a napokról volt szó -még az elején-, amikor senki nincs, aki vigyázna szerencsétlen kölyökre. Igen szerencsétlen, hiszen a szülei sokat vannak távol, leginkább a munkájuk miatt, de el van kényeztetve. Nem lehet azt mondani, hogy nincs pénzük.
Pluszba még van egy nálam pár évvel fiatalabb bátyja, aki szintén alig van otthon, mert kollégiumba jár, de mintha most azt említették volna nekem, hogy ő is otthon lesz. Illedelmesen elköszönök a telefonba, melyet ezután ágyamra hajítok.
Értelmetlen felöltöznöm úgy, mintha lakodalomba mennék, ezért egy egyszerű szürke, széles szárú nadrágot és a kedvenc szürke pulóveremet megspékelem egy szemüveggel.
Telefonomat farzsebembe csúsztatom miközben elhagyom tágas szobámat. Az időjáráshoz öltözve nyakamba tekerek egy élénk lila, kék, rózsaszín színkombinációjú sálat. Késznek ítélem magam miután minden kellő dolgot összekészítek és laptoptáskám vállpántját átdobva vállaimon indulok meg a két sarokkal arrébb elhelyezkedő gyönyörű, számomra már nem ismeretlen házhoz.

TaeHyung: Alig érek haza, anyám már a telefonján csüng. Bár ez már megszokott, mert általában sem kapok több figyelmet. Csak azt hallom, hogy az öcsémre kéne vigyázni megint és bla bla bla. Eddig is idegesített anyám hangja nem, hogy még könyörög is. Feltornázom testemet a kanapéról, és konyhába megyek valami ihatóért.
A belépésem pillanatában elszörnyedek az ismét átrendezett konyhán. Vagy csak én voltam rég itthon? Hagyom az egészet a francba inkább, és kiveszem a tejes dobozt, amiből nagy kortyokban kezdek inni.
-Csak te akarsz abból inni, Fiam?-hallom meg apám karcos hangját ahogy próbál megdorgálni. Felmutatom neki mutatóujjamat jelzésképp, hogy mindjárt válaszolok.
-Hát nagyon úgy tűnik, Fater.-Lötyögtetem meg neki az üres tejes dobozt. Csak egy lemondó sóhajjal nyugtázza, majd végig néz rajtam.
-Te így mászkálsz az utcán?-Elfintorodik.
Nem értem miért nem tetszem neki, pedig direkt a haza jövetelemre kiöltöztem. Élénk vörös hajamat kicsit felállítottam, szememet kihúztam, fülemben egy-egy fekete háromszög ékeskedik. Fekete feszülős farmer, szaggatott póló, fehér, szét firkált bakancs és egy fekete bőr kabát, melyek testemet díszítik. Mi baj van ezzel?
-Mióta érdekel az téged, hogy megyek én az utcára? Szépen csak szard le, úgy ahogy eddig és pont. Ha eddig ment, most is fog!-Vigyorgok képébe, és megpaskolva vállát ott hagyom. Menthetetlen faszkalap...
Szembe találom magam öcsémmel, aki épp ujjongva szökdécsel a nappaliban.
-Mire fel ez a nagy öröm, Dongsaeng?-Mosolygok rá.
-Omma áthívta a babysitter bácsit! Annyira sokat szoktunk játszani, és olyan kedves!-lelkesedik be a kis tökös.-De, Hyung... Azért ma ugye te fogsz lefektetni?-Rám néz nagy szemekkel, lábaimat átölelve. Bólintok egyet, és megajándékozom egy homlok puszival.
Anya és apa már munkába menetre készen állnak előttünk.
-Nos, Fiacskám légy jó, és ne csinálj semmi rosszat.-mondják egyszerre, mint egy filmben és arca két oldalára adnak egy-egy puszit.
-Ne legyél tahó, Fiam.-Anya felém fordul, majd a viszlát puszitól elhajolva vigyorgok és próbálom nem elröhögni magam.
-Ez egy jó vicc volt, Anya... Ja nem.-Nevetek.
Végre elmennek, ezért úgy döntök kipakolom cuccaimat. Felmegyek az emeletre, és régen látott szobámba lépek. Hmm.... Mit is mondott öcskös, bácsi lesz? Igen. Ohh... Játszunk egy kicsit.

JinYoung: Időzítettem volna? Ahogy befordulok a sarkon, látom az ismerős kocsit lehajtani a feljáróról és derekat döntve üdvözlöm a kocsiban kényelmesen üldögélő, nem igazán idős párt. Egy ezer wattos vigyorral képemen nyitom ki a szokásosan nem kulcsra zárt ajtót. Cipőimet hanyagul lerúgom lábaimról az ajtó melletti nagy helyiség felé indulva meg. Laptoptáskámat óvatosabban helyezem a nagy, vörös bőrkanapéra és sálamat lengén nyakamban hagyva indulok a konyha felé.
-JinYoung Hyuung.-dalolja a gyermek édes, szeretni való hangján, ahogy meglát. Lehuppan a székről és nekem szaladva átölel térdhajlatomnál. Mosolyom még őszintébbé válik, mint volt és kezeimet puha hajával borított buksijára helyezem.
-Hogy vagy, kölyök?-Kapom fel kezembe egyszerűen a csöppséget.-Mi jót csináljunk ma?
-Nem tudom, Hyung.-vonja meg apró, mégis széles vállait. Jó pasi lesz ebből a gyerekből, előre látom.
Nagyjából egy óra telhetett el megérkezésem óta, mégis TaeBim bátyát még csak egy pillanatig se láttam. Hm, titokzatos. Yah, JinYoung, kezdesz megőrülni. Nehogy ráhajts szegény gyerek bátyára.
-Nem vagy éhes, TaeBim-ah?-kérdezem a fiúcskától, aki éppen valami koreai rajzfilmet bámul a televízióban.
-Főzöl nekem, Hyung?-felel kérdésemre kérdésével, s csillogó szemeivel rám sandít. Ügyel, nehogy lemaradjon valami érdekesről a mesében.
-Mit szeretnél enni?-Mosolyogva felkelek ülőhelyemről, mely amúgy is kezd kényelmetlenné válni.-Süssek neked olyan finom, zöldséges palacsintát?
-Igen, igen, igen!-ujjong és nyakamba ugrik.
TaeBim segítségével elég gyorsan kész lettünk, és míg én elmosogatok, megkérem a fiút, hogy pakoljon az asztalra mindent, amiről úgy gondolja kelleni fog, illetve, hogy szóljon bátyának, hátha lesz olyan kedves őfelsége és lefárad egy közös estebédhez hasonló étkezésre. Mégis csak az öccséről van szó. Meg egy idegen csávóról, de én nem vagyok lényeges.
Az edények elmosásának végeztével egy időben hallom meg újra a kis lábak trappolását, melyeket pár lomha lépés hangja követ. Hát sikerült rávennie. De amikor megfordulok, nem az fogad, amit talán szerettem volna. TaeBim hasonmása áll előttem, egy szál melegítő nadrágban, egy értetlen tekintettel végig mérve engem tetőtől talpig. Várok, s várok hátha köszön de hiába, semmi. Még fél perc tétlenül állás és egymásra furcsán bámulás után megkockáztatok egy köszönést.
-Szia. JinYoung vagyok.-Mosolyodok el kedvesen, hátha ezzel megtöröm a jeget.
Érdektelen köszönése után a pír arcomra szökik és mást nem tudok csinálni, mint tenyerembe temetni a paradicsomra hasonlító részemet. Mi van veled, JinYoung? Ő csak rád nézett, ráadásul nem is úgy ahogy a kis kölyök szokott.
Mint mindig, most se eszem a ház lakóival. Még nem esett arra sor, hogy egyek velük. Én csak átjöttem; s vigyáztam, neveltem, főztem és dajkáltam a kisfiút most harmadik éve.
Mégis meglepő, hogy ez az első alkalom, amikor találkozhatok a család negyedik tagjával. TaeHyung.
-Nos, én elugrok a boltba, amíg ti megeszitek az ételt.-Nyomok egy cuppanós, csupa szeretet puszit a fiatalabb fiúcska feje búbjára és a konyha elhagyásával egy időben, vállon veregetem az idősebb testvért. Sálamat nyakamba tekerve, a kisebb papírcetlit -melyen a bevásárló lista szerepel- farzsebembe gyűrve léptek ki a hűvös, száraz levegőre.

TaeHyung: Amikor már épp kezdem kényelembe helyezni magam, öcsém lehív, hogy menjek le enni mert; "Jinyoung Hyung olyan szippi-szuppi finomat főzött, hogy olyat még nem ettél." Na mondom üsse kavics, rúgja ló lemegyek.
Amikor meglátom a babysitter srácot, kicsit meglepődöm. Nem lehet sokkal idősebb, mint én. De akkor mégis, mit keres itt? Meg minek van itt? Nem hiszem, hogy ez az álom melója.
Végig mérem, és meg kell állapítanom, hogy nem is néz ki rosszul. Sőt, ez egy Isten. Ruházata laza, ami számomra nagyon imponálónak hat, ahogy szemüvege is. Kedves bemutatkozására csak saját lenéző stílusomban válaszolok. De az a hang... Ahh te jó ég. Az elém rakott ételre csak rápislogok, majd lassan de enni kezdem. Még főzni is tud... Hát én beszarok.
Bólintok egyet, majd végignézem ahogy öcsém vigyorogva fogadja a neki szánt, szeretettel teli puszit. Hiába, az anyjától nem kap ilyet. De ez a srác olyan kedves, és aranyos vele és még valamilyen kezdő szinten velem is, hogy majdnem hányok. Jól áll neki, tényleg. Az aranyos külleméhez még passzol is. Ahogy vállamat megpaskolva elhagyja a házat, belőlem kitör a röhögés.
-Naa, Hyung, ne nevess!-rikácsol mellettem öcsém, édes, vékony hangján.-Mi ilyen vicces?-Néz rám értetlenül.
-Jaj ugyan semmi, drága gyerekem, csak csupán rájöttem, hogy tőle több szeretetet kaptál, mint a szüleinktől egy hónapban összesen.-Felállok az asztaltól, és a mosogató felé viszem a két koszos edényt. Elmosogatok magunk után, majd TaeBimmel a nyomomban megyek a fürdő felé.
-De, de, Hyung, tudod hogy miért nem készítettem ki eddig?-Ugrándozik a fürdőszoba márványkővel kirakott járólapján. Egy nem jelentésű hümmögés után, elkezdem berakni a mosógépbe a haza hozott, koszos ruháimat, amibe beletartozik a rajtam lévő melegítő is.-Mert úgy viselkedik velem, mint te, Hyung. Szerintem még össze is illetek és biztos jó barátok lennétek.-lelkesedik a kis csöppöm. Igen. Vele mindig is másabb voltam, mint a többi körülöttem lévő emberrel. Kedvesebb, és emberibb.
Utána még áradozik egy sort, arról hogy mennyi mindent csináltak eddig, és hogy milyen jó vele meg minden. Féltékeny vagyok? Nem. Hisz az öcsém ezt érdemli, ő pedig megadja neki. Kimegyek a nappaliba, és a kanapén elnyúlva gondolkozom, mit kéne csinálnom. TaeBim a hátamon ugrál egy sort, amit csak az ő saját, speciális masszázsának nevez. Hirtelen tottyan le ülő helyzetbe, amire megnyekkenek.
-Ehh... Masszázsról volt szó, nem csont kovácsolásról.-Kikerekednek szemeim.-Picurkám... Nehéz a tomporod.-nyögdécselem. De a kis ördög még azért se enged el, hanyatt fekszik rajtam.-Eggyé fogok válni a kanapéval.-szólok neki, de az 'Istenért nem mozdulna meg. Egy egyszerű mozdulattal lököm le magamról, és nevetve esik a puha, fehér, szőrme szőnyegre.

JinYoung: A ház a csöppség hangos kacajától zeng. Édes hangja elnyomja az ajtó hangos záródását, amely azt jelezné neki; megérkeztem.
Hangtalanul vetem le magamról cipőmet és osonok a konyhába, hogy kipakoljam az újonnan szerzett alapanyagokat. Rendezetten, óvatosan pakolgatom a jobbnál jobb illatú élelmiszereket a konyha különböző pontjaira. Vettem pár poharat, ugyanis még régebben TaeBim eltört egy-kettőt a hisztijei közben. Szétszaggatva a kartonpapír csomagolást, amely közre fogja az átlátszó poharakat, kipakolom a selymes üvegtárgyakat a legfelsőbb polcra.
Ügyetlenségem hiánytalan; térdeim szét csúsznak ahogy a jéghez hasonlóan csúszós márvány pulton térdepelek, szemüvegem a mosókagylóba hullik, míg én a földre huppanok. Hangos sziszegések és szitkozódások közepette, kerek farpofáimat dörzsölgetve indulok meg a lépcső felé, a szatyorban maradt más háztartási szükségletek elraktározása érdekében. Csoszogva lépek be talán az egész házban a legnagyobb szobába; a fürdőszobába.
A házban fellelhető összes szobában jártam már -feltéve, hogy nincsenek titkos szobák, mint a horror filmekben- és tényleg a felső emeleti fürdőszoba a legnagyobb. Bár az egész ház egy palota, ez a szoba akkora, mint az én házam alapterülete. Hihetetlen. Meglepve fogadom, hogy a mosógépben éppen egy adag ruha forog. Nem hinném, hogy TaeBim tette be az adagot mosásra, de akkor... Wow... Őfelsége tudja, hogyan kell használni a mosógépet. Ez új. Halk nevetés hagyja el számat, s kipakolom a földre a mosószereket és egyéb fürdőbe való dolgokat. A dalt, melyet még a boltban játszottak le és megtetszett, elkezdem hangosan énekelni, miközben mindent a helyére helyezek.
Még mindig a fülbemászó dalt énekelve ugrándozok le jókedvvel telve a hosszú lépcsősoron. Nem tudom mire vélni boldogsággal teli viselkedésemet. Nem tudom, mi lelt ma. De mindegy is. A dallam végére érek ezért egy másik általam ismert, és szeretett amerikai zeneszámot kezdek el, kicsit hanyag angol kiejtéssel énekelni, nem törődve a házban tartózkodó másik két egyénnel. Nem fog velem szórakozni. Kijátszom a kedvesség kártyámat nála, s egy rossz szót se fogok hozzá szólni, úgy fogok vele viselkedni, mint szeretetre vágyó öccsével. Profi vagy, JinYoung. Pacsizok le magammal a levegőben egy hangos kacaj kíséretében.

TaeHyung: Az óvóbácsi hangtalanul ér haza, mégis olyan otthonosan mozog itt, mintha minimum itt lakna. Jobban tudja, mi hol van, mint én. Egy csattanást hallok a konyhából, mire feltápászkodom egy kicsit és meglátom, amint szegény szerencsétlen összeszedi magát a padlóról. Halkan elnevetem magam, majd édes, az egész házat átjáró hangját kezdem hallgatni.
-JinYoung Hyung sokszor szokott énekelni. Ugye milyen szép hangja van?-Néz rám még mindig a szőnyegről TaeBim, egy szíveket melengető mosollyal arcán.
-Aha.-ismerem el, és felállok a kényelmetlenné váló kanapéról.
-Uh-uh, Hyuung.-Csapkodja meg gyengéden combomat kisöcsém, izgatottságtól csillogó szemekkel felnézve rám.-Eszünk olyan édességet, amit mindig szoktál nekem hozni?-Ugrándozik.-Kerestem mindenhol, de olyan jól elrejtetted, hogy nem találtam meg.-Lebiggyeszti alsó ajkát.
-Na, gyere. Megmutatom neked hol van.-Nyújtom felé kezemet, amit boldogan elfogad és a konyhába megyünk. A ház harmadik "lakója" a konyhában dalol tovább, valami mostani slágert.
Elengedem testvérem kezét, és a sürgő-forgó srác mögé állok. Csípőjénél fogva gyengéden eltolom, és az eddig általa takart fiók hátuljába nyúlva kihúzok egy kis, fekete vászon szatyrot.
-Woaah.-Jön oda TaeBim, és elnyílt ajkakkal kezdi nézni az általam "elővarázsolt" kis batyut. Leguggolok elé, és megrázom a kezemben lévő tárgyat. Nem ad ki hangot. TaeBim szemei kétségbe esetten merednek rám. Felmutatom mutató ujjam, és kétszer rákoppintok a fekete anyag tákolmányra.
Újra megrázom, mire hangosan csörögni kezd.

JinYoung: Az összes vérem, ami eddig testemben keringett arcomba szökik, tudom, hisz' lábaimon alig tudok megállni. A fiú oly' gyengédséggel fogja meg csípőmet és rak arrébb útjából, hogy azt se tudom innom vagy ennem kell. Csoda, hogy ilyet is tud, nem csak úgy oda szólni valamit. Tudom milyen, tudom hogyan beszél szüleivel. Elégszer hallottam már ahogy édesanyjával kiabál a mobilon keresztül, a vonal túlsó végéről. Ennek a fiúnak szöges ellentéte vagyok.
Furcsállva nézem az idősebb fiú kezében szorongatott dolgot, nem tudom kivenni mi az.
A szívbaj jön rám mikor hirtelen zörögni kezd és egyből mellkasomhoz kapom kezeimet. A legfiatalabb arcán eleinte kétségbeesést vélek felfedezni, ami aztán izgalomra vált át.
Nem értek semmit abban a pillanatban, ezért folytatva eddigi tevékenységeimet, dalolva pakolgatom a gyémánthoz hasonlóan csillogó, gyönyörű edényeket.
Nem engedek kíváncsiságomnak, inkább figyelmen kívül hagyom a ház törvényes lakóit.

TaeHyung: Kinyitom a kis fekete szatyrot, amiben egy csomó tejkaramella csörgött olyan szorgosan.
TaeBim egy fülsiketítő kis sikolyt hallat, majd kivéve egyet sietősen kibontja és szájába nyomja. Az a megkönnyebbülés, ami az arcára telepszik egy kuncogást csal ki belőlem, majd utána lévő bohóckodása már egy halk nevetést is. Kibontok még egyet, és a ránk nem különösebben figyelő srác felé mutogatok. Öcsikém veszi a lapot, és megrángatva JinYoung pulcsiját felé nyújtja a tejkaramellát. Én addig felállok, és a konyhapultra ülök.
A mellettem elhelyezkedő hűtőben keresgélek valamit vakon és, amikor kezembe akad az éltető joghurt, jól esően sóhajtok fel.
-TaeBim-ah, adsz jóképű bátyádnak egy szívószálat?-szólok a még mindig JinYoung körül legyeskedő öcsémnek, aki keres egyet és nekem adja.-Köszönöm, szívem szottya!-Mosolygok rá. Átszúrom az alumínium és papír tetőt, majd beleiszok és egy nyögéssel élvezem az ízeket. Imádom a joghurtot.
Feltűnően bámulom a még mindig pakolászó fekete hajút, akinek most fenekét tanulmányozom.
-Ne semmi.-adok hangot gondolataimnak.-JinYoung... Hmm... Aranyos név.-ízlelgetem nevét, ami kezd megtetszeni. Szívesen sóhajtoznám...-JinYoung.-mondom ki, kicsit mélyebben. Igen, pont így.

JinYoung: Teljesen nyugodtan pakolászok, háttal a testvérpárnak, amikor valaki kicsiny kezeivel rángatni kezdi pulóverem alját. Egy, a teljes arcomon szétterülő őszinte mosollyal köszönöm meg a fekete hajú csöppségnek a kedvenc édességemet és három cuppanóssal jutalmazom meg; egyet-egyet almácskáira, egyet orrának csúcsára nyomok. Boldogan nyamnyogok a tejkaramellán, míg meg nem hallom a vöröske elismerő szavait hátam mögül.
Teljesen zavarban vagyok ahogy nevemet sóhajtja, mégis ez felbátorít. A kezemben tartott törlőrongyot magam elé ejtem, s lehajolva érte, felszedek pár kartonpapír maradványt is, hogy tovább maradhassak bedőlve. Halkan kuncogok magamban, a saját hülyeségemen.
Ám amikor felegyenesedek, derekamba nyilall egy égető, őrjítő fájdalom, mely még a konyhapultról való lesesésem következménye. Hangosan szitkozódva kapom kezemet derekam és fenekem fájó pontjaihoz, majd óvatosan helyet foglalok a hozzám legközelebb eső széken. Arcomat tenyereimbe temetem, mély levegővételeimmel próbálom kiegyensúlyozni a fájdalmamat.
-Megöl ez a munka.-motyogom magam elé, remélve, hogy a másik két fiú tudomást sem vesz rólam. Most az egyszer azt kívánom, TaeBim is hagyjon a francba szenvedni.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy összeszedjem magam. JinYoung, te hülye! Férfi vagy, nehogy már egy kis derékfájásba belehalj! Ostorozom magam és a mosoly melyet felfestek arcomra, fintorrá növi ki magát, mire a velem szemben, pulton üldögélő irányába ér tekintetem. Hh.

TaeHyung: Ahogy behajol nekem, kezdem érezni annak effektív hatását nadrágomban. Na neee... Felizgulok a babysitter srácra? Ne már...
Ahogy fájdalommal teli arcát meglátom, kedvem lenne magasról szarni az egészre... De aztán testet ölt bennem egy terv, miszerint kivételt teszek, és megpróbálok emberibben viselkedni vele.
-TaeBim, gyere. Játszunk doktor bácsisat?-Pattanok le a pultról.
-Igeen. Uh, de rég játszottunk már.-csillognak hatalmas szemei.
-Akkor figyelj, úgy fogunk játszani, hogy én leszek a doktor bácsi, te leszel a segítőm, és JinYoung... Hyung lesz a beteg.-Furcsa ezt a megszólítást így kimondani. Nem szoktam általában használni.-Akkor most szépen bevisszük a kis beteget a rendelőbe.-Mosolygok öcsémre, majd ez átváltozik egy huncut vigyorrá, amint a széken szenvedő felé vezetem tekintetem. Felé sétálunk, majd nemes egyszerűséggel felkapom a székről, és mentő autót játszva elviszem TaeBim szobájáig.
-Eszel te rendesen?!-rivallok a kezemben tartott fiúra. Majd, amikor bemegyünk a szobába, TaeBim felé fordulok.-Kérem, készítse elő az ágyat.-Játszom el a sürgősségi orvost. TaeBim kisimítja takarója ráncait, én pedig lerakom kis csomagomat.-Kérem, hozza ide nekem a fehér kenőcsöt.
-Azt, amit apa használ a fürdőben és-
-NEM. A MÁSIKAT.-szörnyedek el a gondolatra, hogy... FÚJ. Amíg én gyomrom tartalmát nyelem vissza, kisöcsém kifut, és a megfelelő kenőccsel tér vissza.
Hasra fordítom JinYoungot, és dereka fölé felhúzom a pólóját.
-Most, nyomj egy kicsit ide és-TaeBim nem a felé nyújtott kezembe nyomja a hűtőből kivett kenőcsőt, hanem JinYoung fájó pontjára. Istenem az a hang... Ahh... 
Fenekére ülök, és elkezdem elkenni a krémet. Megnyomkodom a becsípődött részt, ügyelve arra, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak neki. TaeBim addig biztatóan fogja a kezét, és aggódva nézi őt. Egyem meg... Ahogy teljes testemmel rátámaszkodok a fájó pontra, kicsit befeszül, de hamar elernyed. Kezemmel együtt mozgatom néha csípőmet is és, amikor csak hüvelyk ujjammal nyomorgatom, a többi ujjam lágyan csiklandozza bőrét. Direkt vagy nem direkt, akarva vagy akaratlanul nem tudom.
-Jól van. Megmaradsz.-Megpaskolom fenekét, amiről időközben előrébb csúsztam csak azért, hogy jobban hozzá férjek a fájó részhez.

JinYoung: Én már akkor azt hiszem ott helyben elalélok, mikor úgy néz rám.
Kezeiben biztonságban érzem magam, ahogy felcipel az emeletre, az általam nagyon is jól ismert szobába.
-Oh, ha te tudnád mennyit eszek.-Felkuncogok saját kijelentésemen.
Felnyikkanok, amikor a puha fekvőhelyen landolok majd, mikor hasamra fordít, arcomat az ágy puha anyagába fúrom. Megkéri öccsét, hozza ide neki a kenőcsöt, mely majd engem remélhetőleg meggyógyít. Felgyűri pulóveremet, s öccse a fájó pontomra nyomja a kellemesen hűvös kenőcsöt. A kényelmes érzés következtében egy meglehetősen hangos nyögés hagyja el ajkaimat. Én szégyellem el magam, hogy milyen hangokat adok itt ki, TaeHyung előtt, mégis szerencsémre az ágy elnyomja valamennyire hangomat.
Fenekemen helyet foglal csak úgy, mintha éppen ebédelni készülne az étkező asztalnál. Közben öccse olyan nagy szeretettel fogja kezemet, hogy legszívesebben összepuszilgatnám.
Jobbnál jobb érzések fognak el ahogy fájó pontjaimat masszírozza, s csípője is automatikusan mozdul kezei mozgásával megegyezően. Testem elernyed ahogy végleg kimegy az őrjítő fájdalom becsípődött derekamból egy nagyobb nyomása után. Fejemet oldalra fordítva, szemeimet szorosan összezárva élvezem ahogy hideg ujjai oldalam vékony bőrét cirógatják és boldogság lepi el egész testemet. Úgy érzem, mintha most kivirágoztam volna. Fenekemet lenyűgöző óvatossággal, mégis sok-sok élvezettel paskolgatja meg, mire elismerően mordulok egyet.
-Köszönöm szépen, drága Dongsaeng.-szólítom a vörös hajú fiatalt úgy, ahogy még TaeBimet se nevezem.
Lomhán megfordulok alatta, s ülő pozícióba tornázva magamat, elernyedt, fáradt karjaimba zárom a nálam fiatalabbat. Mosolyogva támasztom államat széles vállára, s mikor szembe találom magam TaeBim végtelenül boldog szempárjával, rákacsintok és szemeimet behunyva élvezem a fiú meleg ölelését, akit most egy betört, boldog lóhoz lehetne hasonlítani.

TaeHyung: Ahogy átölel kellőképpen izmos karjaival, csak lassan tudom viszonozni a meglepettségtől. Az ő karjaiban sokkal jobban érzem magam, mint a szüleim eddig adott kevés számú ölelésében valaha. Nyaka köré fonom karjaimat, és talán az egész életem eddigi legszorosabb ölelésében részesítem. Kellemesen bújok nyakába, és szippantom be öblítős, férfias illatát.
Amikor észre veszem magam, csak megköszörülöm torkomat és minden percet kiélvezve még karjaiban, lassan elengedem. Majd egy őszinte, halvány mosolyt feléjük dobva elhagyom a szobát. Sajátomba megyek, és az ajtó mentén lecsúszva gondolkozom.
Egy szeretethiányos, maszk mögé bújó, elveszett kisgyerek vagyok, még mindig... Ezt mutatja az is, hogy úgy bújtam JinYounghoz, mint egy kis cica. Egy-egy könnycseppet elengedek, amiből az lesz, hogy halkan sírdogálok az ajtó előtt. Aish... 
Mindegy, amíg TaeBim itt van addig még nem vagyok reménytelen.

JinYoung: Kétségbeesetten figyelem mosolygós arcát, ölemből való kimászása után. Tartottam volna még karjaimban, amiért úgy bújik hozzám, mint egy újonnan befogadott kiscica.
Bágyadt mosoly telepedik arcomra, és TaeBim felé pillantok. A csöppség a földön ül törökülésben és szemei már-már csukva vannak. Lemászok ágyáról és felkapva a kisfiút befektetem kellően kényelmes fekvőhelyére.
-Hyung... Megígérte nekem, hogy ma ő fektet le...-céloz ezzel bátyjára. Nincs késő, fél hét felé járhat az idő. Ma elég későn jöttem át babysitterkedni és meg is értem, hogy a kis lurkó ilyen fáradt. Egész nap pörgött és boldogabb volt, mint valaha. Itt van neki a két személy, akiket megbecsül, tisztel és, akik úgy bánnak vele ahogy a szüleinek kellene, akik nem teszik ezt meg saját fiukért. Sajnálom mind őt, mind pedig bátyját, akit kollégiumba küldtek, az ország másik felére csak, hogy ne kelljen két gyerekről gondoskodniuk nap, mint nap. Nem mintha TaeBimről annyit gondoskodnának.
Gondolat menetem közben halkan dúdolok egy dalt, hogy a csöppség, elfelejtve idősebb testvére ígéretét elszundítson és én lemehessek végre a nappaliba és befejezhessem igazi munkámat laptopomon. Annyi minden történt ma, ebben a pár órában, mint általában egy hónapon belül. Az édesen szuszogó, mégsem alvó fiú homlokára lehelek egy csókot és a földszinti nappaliba veszem az irányt.
Lehelyezem fenekemet a kényelmes bőrkanapé anyagára és kezembe veszem eddig tétlenül pihenő munkagépemet. Egy zenecégnél dolgozom, mint fejlesztő, s mint 'mindenhez értő', mindenes informatikus. Nem vagyok öreg, épp hogy 21, de a szüleim meghaltak, így valamiből el kell tartanom magam és a családi házat, amely rám maradt. Ez a babysitterkedés csak egy mellék munka, amelyet ugyan olyan hévvel és élvezettel végzek, mint a zenei segítő munkát.
Nagy fülhallgatóm jack-dugóját behelyezem a neki szánt lyukba a számítógépem oldalán, s fejemre kapom. Kaptam pár új zenealapot, amelyeket meg kéne spékelni és egybe vágni, hogy a megadott szöveghez és az előadó által elképzelt ritmushoz illő legyen. Mint mindig, most is énekelve végzem a munkámat, nem is gondolva arra, ami nagyjából már egy órája történt a vigyázottam szobájában.

TaeHyung: Miután már lenyugtattam magam és depressziós hangulatom is alább hagyott, TaeBim szobája felé veszem az irányt. Bemegyek, és mosolyogva nézek kómás kisöcsémre, aki direkt miattam még megpróbálja nyitva tartani mély barna szemeit. Fáradtam rám pislog és kezét felém nyújtja, ezzel magához hívva engem. Leülök ágya szélére, majd apró testét átölelve, épphogy ráfekszem és homlokomat az övének döntve kezdjük el esti rutinunkat.
-Milyen napod volt ma, csöppöm?
-Nagyon, nagyon jó, Hyung. Szeretnék még sok ilyet.-Kezd el vörös tincseimmel játszani.
-Hmm... lehet lesz még ilyen.-Gondolkozok el. Én maradok két hétig, szóval biztos vagyok benne, hogy találkozunk még.
-De akkor hajts már rá!-vigyorog gonoszan. A kis, ördög...
-Tee, te kis, rossz csont.-Kezdem el csiklandozni, és gyengéden megharapdálom pici pocakját. Hangos nevetésbe kezd, amitől zeng az egész szobája, és valószínűleg az alsó szint is, mert az ajtót nem csuktam be.
-Mesélsz nekem?-Néz rám csillogó szemekkel. Bólintok, és elkezdek kutakodni a fejemben lévő mese könyvtárban.
-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis, fekete párduc. Ennek a kis, fekete párducnak, volt egy bátya, aki egy mogorva, morci tigris volt. Egyszer, amikor a kis fekete párduc szülei elmentek, és a morci tigris is szintén a családi barlangban tengette napjait, egy naagy, fényes csillag bevilágította az egész égboltot. A kis, fekete párduc már tudta, hogy ki jött, ezért boldogan dörgölőzött a vakító fényben úszó ismeretlenhez. Amint a fény halványabb lett, és kivehető volt a most jött idegen formája, a morci tigris elámulva nézte az ember alakot. Tudod mi volt az?-megrázza a fejét, és tovább vizslat érdeklődő szemeivel.-Egy angyal. Egy igazi angyal állt a barlang bejáratában. Megsimogatta a kis, fekete párducot, majd a morci tigrist is megpaskolta egy kicsit. Az angyal szárnya sérült volt. Miközben lejött az égből, neki ment egy fának, amit nem vett észre nagy nézelődésében.
-Szegény angyal.-Biggyeszti le ajkait.
-A morci tigris egy szempillantás alatt rendbe hozta az angyal szárnyát, aki törődéssel, és kedves szavakkal köszönte meg. A morci tigris elgondolkozott. Már az első perctől csodálva nézte az angyalt, de most, hogy ilyen számára hatalmas ajándékot adott neki, még nagyobbat nőt a szemében. Tudod miért TaeBim-ah?
-Mert szeretetet kapott?
-Úgy biza. Okos vagy.-Simogatom meg fekete tincseit.-A morci tigris átgondolta az eddigi életét és ügy döntött, hogy megpróbál nem mindig morci lenni, és megváltozik. Ebben a változásban pedig nem más segítette, mint az angyal, ki sokszor vigyázott a kis párducra, aki mindig boldogan várta... Vége.-fejezem be a rövidke mesét, majd megpuszilgatom. Két pofija, pisze orra, apró homloka, és két hatalmas szeme is kap egy-egy cuppanóst.-Akarod hallani az új szerzeményemet?-kérdezem.
-Igen, Hyung.-Ásít válaszul egy hatalmast. Elkezdem énekelni a fejeben összerakott, lágy dallamú nótát. Betakargatom és megigazítom plüss állatait, szüntelenül énekelve saját dalomat. Lekapcsolom a kis lámpát, amit a szobája plafonjára ragasztott foszforeszkáló csillagok fénye helyettesít. Még egy utolsó csókot nyomok homlokára, majd halkan kilépdelek a szobából. A szöveg utolsó sora akkor hagyja el ajkaimat, amikor már kilépek a szobából és becsukom az ajtót.

JinYoung: Fáradtan hajtom le a laptopom tetejét, ugyan is félig-meddig késznek nyilvánítható munkám. Nagyot ásítva teszem le a munkaeszközömet és attól félek, még az emeleten tartózkodók is meghallják fáradtságomat jelző tevékenységemet.
Lustaságomat fokozva átmászok a kanapé támláján, hogy gyorsabban jussak a három lépésre lévő konyhába, ahol a mai napom nagy részét amúgy is eltöltöttem. Bekapcsolom a kávéfőzőt, mert már idő van és tudom, hamarosan hazajönnek a gondtalan szülők. Meg hát nekem is jól jönne már egy bögrényi a frissen főzött, fekete, keserű italból.
Mosolyogva nyugtázom magamban, hogy nem vagyok egyedül, szemem sarkából hátra pillantok a nyílászárót támasztó vöröskére.
-Kérsz kávét?-kérdezem két perc elteltével, mikor kifő a keserű nedű. Nemleges válaszát megmosolygom és elkészítem magamnak egy bögrébe az éltető italt. Fenekemet felhelyezem a pultra és leveszem szemüvegemet, melyet pulóverem nyakába rögzítek egyik szárával.
Csend telepszik a nyitott helyiségre, de nem az a kínos, inkább az a nyugtató csend, amelyet ezekben a napokban sokra értékelek. Halkan szürcsölgetem kávémat, akarva akaratlanul bosszantva a konyhában tartózkodó másik fiút.
-Tudod ugye?-kérdésemet egy értetlen arckifejezés követi.-Hogy nagyon szerencsés vagy, még ilyen szülők mellett is!-Sóhajtok.-Nem foglalkoznak veled a szüleid, de legalább nem kell azt minden nap elviselned. Egy kollégiumban élsz, az ország másik felén. Tudom, mit gondolnak rólad a szüleid. Számtalanszor meg egyszer láttam és hallottam mikor veled beszéltek telefonon.-Vetek felé egy lesajnáló pillantást, amit nagy ritkán, de látni tőlem. Én se tudom most mire vélni kifakadásomat.-Mégis nagyon szerencsés vagy. Mert van egy szerető öcséd. Egy öcséd, aki úgy áradozik rólad egy babysitternek, amíg nem vagy itthon, mintha egy olyan emberről beszélne, aki megmentette a Földet és az azon élő embereket. Úgy beszél rólad ahogy talán még a matek tanárok se dumálnak a világ matek tudósairól. Becsüld meg.-Leszállok a magas pultról és lassan elmosom a bögrét, melyen egy rózsaszín maci éktelenkedik.
Elhaladok a nyugtalannak tűnő vörös mellett és még magamat is meglepve, megjutalmazom egy homlok puszival. Lábaim az a helyiség felé visznek, amelyet még elhagytam, hogy felkeltsem magam egy itallal. Kényelmesen nyúlok el hasamon, a kanapé előtti, szőrme szőnyegen és átgondolva, mit is mondtam a nálam fiatalabbnak elszégyellem magam. Nem tudom miért szégyellem magam ez miatt, de azt se tudom, miért tettem, amit tettem. Tudom, hogy TaeHyung ezt mind tudja, de mégis úgy éreztem, ezt meg kell vele osztani; mert tudom, hogy megérti a mögöttes tartalmát, amire még én se jöttem rá.
Szemeim lecsukódnak, s sötétség lepi el a szemhéjaim alatti részt.
Elképzelem ahogy kint fekszek az udvaron, a gyönyörű fekete ég alatt, mit a csillagok csak szebbé tesznek. Elképzelem ahogy egymagam vagyok ott, s ahogy minden más gond megszűnik a világban körülöttem és csak én létezem már, arra az egy estére. És mikor felkelne a nap én is eltűnök a Föld színéről.
Hangos, meggyötört sóhaj hagyja el számat, ezen a napon talán többedszerre.

TaeHyung: Végig hallgatom JinYoung kifakadását, aminek egy szava sem volt számomra sértő. Lenéző pillantása sem hat meg, hisz' ezt az arc kifejezést nap, mint nap látom.
Viszont nagyon sok mindent veszek le mondani valójából. Hiába olyanok a szüleim amilyenek, ő még is irigyen beszél róluk. Úgy ahogy öcsémről is. Azonnal a dolgok mögé látok... Neki nincs meg mind ez. Szeretetet ad egy kisfiúnak, akire csak vigyázni szokott és egy idegennek, aki bár a ház lakója, a mai napon találkozott vele először. De ő nem kap szeretetet. Pedig megérdemli... Jobban, mint bárki más. Megfogom a kezembe akadó első ruhadarabot, ami egy konyharuha és utána megyek a nappaliba.
Aggasztó kinézete még jobban arra sarkal, hogy megtegyem azt, amire most készülök. Halkan ereszkedem a kanapéra, és mögötte elhelyezkedem, majd a konyha ruhával bekötöm a szemét. Kezét megfogom és ösztönből kulcsolom össze ujjainkat. Jó érzés... Nagyon.
A hátsó kert felé húzom, annak is a leghátsó, fákkal takart végébe. Az egyik fán eldugott pokrócot a földre terítem, majd leültetem rá a megszeppent fiút. A Hold fénye ide világít a legfényesebben és a csillagok is gyönyörűen látszanak innen. Mögé telepedem, és kioldom a gyönyörű szemeit takaró, ruha darabot. Hátulról ölelem át és fejét vállamra döntöm. Most már biztos vagyok abban a dologban, amit még szobámban boncolgattam magamban.
Tetszik nekem... Nem mondanám, hogy szerelem első látásra... Inkább csak sokadikra... De azt tudom, hogy mit szeretnék... Szeretném, ha ő is szeretve érezné magát... És én szeretném szeretni.

JinYoung: Kifejezni se tudom mennyire meglepődök, mikor minden sötétebb lesz, mint volt.
Egy kéz ujjai kulcsolódnak enyémekre és egy kellemes bizsergés halad át testemen.
Mély levegőt veszek, hogy tüdőmbe szippanthassak annyit és annyit a friss, hűvös levegőből, amennyivel egy életen át is túlélnék. Nem tudom hova vezet, nem tudom miért, de nagyon jó érzés a közelemben tudni. Jó érzés, mert kevés pillanat van mikor valaki ilyen boldogság érzésekkel tölt el, mikor a közelemben van. Ő az egyike ezeknek a kivételes embereknek. Az érzések melyek ellepnek, megmagyarázhatatlanok. Számomra legalábbis. Olyat érzek, amit eddig még soha. Szeretetet. Érzem a szeretetet, amely teste melegével együtt árad belőle. Érzem azt, hogy jót akar nekem, hogy nem akar átverni. Ő ezt komolyan gondolja.
A csillagos eget bámulva megpillantok egy hullócsillagot, épp csak egy másodpercre. Szemeimet behunyom és kívánok.
Kis korom óta hiszek ezeknek a 'Kívánsz és valóra válik' dolgoknak. Hiszek nekik, mert más támaszom nem sok volt, így a kívánság gyűjtőkre számíthattam csak. Reméltem, hogy számíthatok rájuk.
Legyen örök ez a pillanat.
A vörös fiú kezei hasamon pihennek, szemei engem figyelnek. Visszacsukom pilláimat és ujjaimat újra összekulcsolom övéivel.
-Köszönöm.-suttogom elhaló hangon az éjszakába.