Szál cigi ~ JiAn

Szál cigi

Egyperces - Jian (Lee Ji An) [Imfact]

Megjegyzés: Jian fiatalabb, mint valóságban

Hola! 

Most éppenséggel nem azért írok egy kis köszöntőt ide, mert valakinek címezem vagy, mert akármi, amiért eddig írtam/írt Zsani köszöntőt.

El jött az az időm is, mikor a frissen megszerzett szerelmeimmel írjak -legalábbis, most csak egyikőjükkel-, a nem régen debütált bandával, Imfact-tel. Komolyan, körül-belül másfél hete, hogy megismertem ezeket a csodákat, but I fell in love with them.~ És mikor Imfact Hungary csoportban megláttam, hogy valaki megemlített azt hiszem egy Ungjae és Jeup sztorit, megihletődtem. Bár nem azt jött, hogy velük fogok először írni, mégis eldöntöttem, hogy valakivel biztosan fogok a közeljövőben. Hát itt van.~ 

Egyik kémia óra előtt az iskolában beszélgettem barátnőmmel. Akkor jött az ötlet, hogy mi is legyen a történés, de akkor még azt hittem, hogy nem az egyik friss csodával fogom írni, hanem valaki mással.

De most itt van Lee Jiannal, akit megrontottam ezzel az egy kis egypercessel. Amiért pedig elnézését kérem minden rajongónak, de muszáj volt.~

Remélem tetszeni fog!^^ .

Ezekben a kora délutáni órákban is ragyogóan csillogtatta meg a Nap fénye az öreg, mégis szép iskolaépület tantermének ablakait. Az osztály mely utolsó tanóráját töltötte akkor, abban a teremben sokszínű volt. Még, ha csak a külsői ábrázatokat vettük is volna figyelembe, akkor is mindenkire más jellemzőt tudtunk volna feltüntetni. A hajszínek, a színes, esetlegesen egyszínű ruhák viselése, a kiegészítők (fülbevalók, piercingek és a többi) sokasága, vagy hiánya és még sok más. Mindenki más volt és egyedi, mégis volt valaki, aki kifejezetten kitűnt az osztályközösségből. Egy még ülőhelyzetében is láthatóan magas fiú, kiegészítőhiányossággal ült az egyik, ablak mellett elhelyezkedő, egyszemélyes padban serényen írva minden szót, melyet felfirkantott a táblára vagy kimondott az óratartó tanárnő. Haja az ég felé meredezve pihent feje tetején egy leginkább kéknek ható, türkiz színben pompázva. Látszott már tincsein, hogy már hónapokkal ezelőtt festethette be a fiú -hajtövei egy árnyas, már szinte fekete színben sötétítették a fiú kinézetét, s ezzel egy átmenetet képzett a haja a két ellenhatású szín közt. A fiú arca kifejezéstelenül figyelte a pedagógust, néha körbe-körbelesve az osztályteremben, tanulmányozva osztálytársait és azoknak különös, övétől eltérő kinézetét.

A falon ketyegő időmérő lassan elérte azt az álláspontját, amikor az arra szerelt csengőt megszólaltathatja és a diákok is visszatérhetnek otthonukba. A legtöbb pedagógus is végezett az óra végeztével és ők is családjukkal tölthették elkövetkezendő idejüket. Boldogságban tölthették és pihentethették magukat, hisz' péntek volt, ami csak annyit jelentett mindenkinek, aki az iskolában tartózkodott, hogy ennek a munkahétnek is eljött a legvége és itt van már a küszöbön a hétvége két napja. Amiből a legtöbb szorgos diák az egyik napot tanulással, míg a másikat családjaikkal, barátaikkal töltik, esetleg egymagukban a szobájukban olvasva, rajzolva vagy valamivel elfoglalva magukat. A hétvége, amit a tanárok is ugyanígy feltudnak osztani, egyik szabadnapjukban a következő heti dolgozatokat tették össze, esetleg az eheti felmérőket javították ki és értékelték le, míg a másik napot családjukkal, ismerőseikkel vagy munkatársaikkal töltötték el.

Az oktató befejezte beszédjét, mikor a hangos, az iskola egész épületén villámként átsuhanó csilingelő hang félbeszakította és megvárta, míg diákjai összepakolták tankönyveiket, majd elköszönt a tagozattól, szabadjukra engedve tanoncait. Összetömörülve, tolakodva hagyták el a tantermet és ballagtak lefelé az iskola széles folyosóin, az épület bejárati kapuja felé. Jian megszeppenve állt a helyiség ajtajában két kezével végig tapogatva rózsaszín anyagkabátja és farmernadrágja minden kis zsebét, majd meglepődve nyúlt táskájához, hogy annak is átnézhesse minden kis rejtekhelyét. A fiú cigarettás dobozát kereste, nem tagadható, hogy már lassan egy éve, rászokott a károsítóanyagokat tartalmazó, kis füstölni valóra. Mindennapjai részévé lett egy-egy bláz elszívása reggelente, a tanítás végén és este, pár órával azelőtt, hogy lehajtaná fejét párnájára és elaludna.

A fiú szomorkásan, mégis elhatározottan hagyta el a tanintézet nagy épületét és annak egyik eldugottabb, mégis pont útjába eső sarka felé irányította lábait, miközben hátitáskáját vállára kanyarította. Nem érte meglepetésként, mikor odaért, hogy az előbb még órát leadó nevelője egy vékonyka, fehéres füstölgő szál staubbal szájában állt kabátját még jobban összehúzva magán. Jian határozottan üdvözölte a fiatalosan öltözködő tanárnőjét.

-Elnézését kérem, Ms. Choi, de nem lenne ellenére, ha kérnék magától egy szál cigarettát? Az enyém sajnos elfogyott még reggel.-Jian kezét emelte, hogy elvehesse a már számára odanyújtott bagót.

-Tartozik nekem Mr. Lee. Ha legközelebb hiányolni fogom a cigit, legyen felkészülve, hogy a tanárnője kölcsön fogja kérni, amije van.-A pedagógus tanítványára kacsintott, míg kezével intett a fiúnak; induljon haza és élvezze ki a hétvégéjét. Jian megköszönte és illedelmesen elköszönve meggyújtotta a kis pálcikát, míg otthona felé indult.

You thought It - Prologe

Prológus / Bevezető

"A napok telnek, talán már egy egész hónap is elrepült felettem. Hiányoznak, de rájuk fért, hogy eljöjjek abból a borzalomból. Megérdemelték, hogy ott hagyjam őket és a ronda, ronda szokásaikat, melyekkel a számomra most otthont adó embereket bántották. 
Megérdemelte nagyanyám, hogy magára hagyjam a nagy ház gondjaival és nélküle éljem tovább életemet. 
Volt miért rászolgáljanak szüleim, hogy legfiatalabb fiukat ne láthassák többé, ha nem is egy életen át, de éveken, évtizedeken keresztül. Hogy ne nézhessenek szemeimbe és hazudhassanak nekem, hogy ne érhessenek hozzám és húzhassanak magukhoz egy hamis, mégis szíveket melengető ölelésre és beszéljenek nekem érdektelen dolgaikról meg arról, mennyire hiányolták maguk mellől azt, aki tizenhárom évre és tíz hónapra lakott ott, majd elhagyta a fészket. 
Túl korán. Túl sebesen. 
A fiúnak is, aki bár nem tehet semmiről, ugyanúgy kijár az, hogy ne legyen életében egy normális támasza se, ha nem tud egy olyan barátot szerezni magának, akire úgy tekinthet, mint egykoron rám, az öccsére. Megdolgozott azért, hogy nyugodt szívvel tudjam elcseszett lelkű, egykori gondviselőimre bízni azzal, hogy nem állt ki mellettem, mikor arra lett volna szükségem. Nem állt ki értem, nem segített volt családom meghódításában, hogy felnyithassam a gúny és gonoszság gennye miatt leragadt szemüket. 
Ez lett a vége; elveszített engem, egyetlen igazi, hajdanában még szerető kistestvérét."

**
Rutinszerűen lépdelt a társasház felé a túloldali buszmegállóból indulva, a világos hajú gyermek. Az első hetekben még hozzá kellett szoknia, hogy másik buszra szálljon és ha esetleg úgy adódik ne öt megállóval előbb kászálódjon le a tömegközlekedési járműről. Nehéz volt, de talán két hét sem kellett ahhoz, hogy belerázódjon ebbe a helyzetbe, és már a szomszédokkal is tökéletesen összeismerkedett. Nem mintha a sűrű és kedves ismerkedéseiről lenne híres, de ha már egyszer emeletes társasház.

Boldogan mosolygott a hozzá hasonlóan általában komor és sötét vasajtókra, melyeket a Nap sugarai fényesítettek be, ezzel régi, kopott és unalmas felszínüket egy szebb és vidámabb kinézetet árasztóvá alakítva.
Olyanok voltak az ajtók, mint YoonGi maga.
Kívül egy a számára fontosabb közösségekben mindig vidám személyiség, aki általában a csapat középpontjában szerepel humorával karöltve. Belül viszont egy letargikus, s búskomor ember, akit ha megfizetnének se mosolyogna a világra. Antiszociális lélekkel lett megáldva, bár kicsinek sokkalta jobban szeretett eljárni családi programokra; a közeli farmra lovagolni és az ottani barátaival szórakozni, lejárni a háza melletti kis tóhoz, hogy elégedettséggel arcán térjen vissza otthonába néhány újonnan megszerzett hallal és még napestig sorolhatnám milyen bugyuta, de egy fiatal sarj számára lefoglaló és élvezhető programjai voltak. Ezt a vidám, szabad énjét is családja tette tönkre és annak egyik irányba ható undorodó és megvető feltételezései.
YoonGi maga se tudta elhinni, hogy kisebb korában, hogyan tudta elhallgatni nagybátyja, nagynénje és unokatestvérei elől azokat az ocsmányságokat, melyeket nagymamája és szülei mondtak róluk a hátuk mögött.

Jobb lába folyamatosan váltotta bal lábát ahogy azt elé tette, s bal lába is ugyan így cselekedett az ellenkező oldali végtaggal, egyre gyorsabb tempóra ösztönözve a szőke hajú fiút, hogy minél előbb felérhessen otthonába. A hatodik emelet elhagyása után a fiúcska már szinte futva tette meg a további két szintet a korlátba kapaszkodva. Hirtelen torpant meg mikor meglátta az alacsony testéhez képest óriási, fényezett barna, bejárati ajtót. Jobbkeze szűk nadrágjának zsebébe túrt, hogy kiemelhesse onnan a szükséges kulcscsomót. Bejuttatta magát az egész házban lévő egyik legnagyobb terű lakásba, rögtön vissza is kulcsolva a nyílászázót. Levetette vállairól a combközépig érő puffos télikabátot és helyére akasztotta, a még üresen álló fogasra. Hanyag ember módján lerúgta magáról súlyos bakancsait, majd a legközelebbi helyiségbe sietett; a hálószobájába.
Órák teltek el mióta a gyermek hazaérkezett, mégis egyedül uralkodott a lakás magányos és üres légterén.
Gi ezt bánta. Soha nem szeretett egyedül lenni, mikor még otthon lakott, mindig félt, hogy valami megtámadja. YoonGi félt a sötétben, de ezt nem tudhatta senki, aki őt ismeri, mert akkor gyengének titulálták volna, az pedig nem tett volna jót így is szörnyű állapotban lévő idegrendszerének és lelkének. El akarta felejteni, hogy egymaga van csak az otthonában és meg akarta magát nyugtatni, semmi gond nem lesz, semmi sem fogja Őt bántani. Olyannyira belemerült ebbe a fiú, hogy lassan az álmok világába repült. Egymás mellett nyújtózkodó karjain pihentette fejét, törökülésben görcsöltetve rossz állapotban lévő térkalácsait, a kényelmetlenül kemény irodaszéken.
Álmaiban boldog volt. Nem voltak családi gondjai, nem kellett mindenki elől eltitkolnia számára szörnyűséges családi hátterét és azt tehetett famíliája minden tagjával, amit csak szeretett volna. A foszlányokból álló, gyors tempójú ködképei megmutatták, mit is szeretett volna Gi a való életben, és amit már biztosra vehetően nem fog megkapni. Ez elszomorította Őt és az eddig nyugodt állapotban alvó szőkeség arcának izmai összerándultak és átlátszó cseppek csordogáltak végig gyűrött pofiján.
Így telt Min Yoon Gi egy napja és ez után még sok másik.
Nem tudta, hogy álmai közben megtörik erős, küzdő és határozott páncélja. Nem tudta, mert azt hitte, hogy boldog illúziói közben mosolygós arckifejezései jelennek meg.
Hazugságban élt egész élete alatt...