You thought It - Prologe

Prológus / Bevezető

"A napok telnek, talán már egy egész hónap is elrepült felettem. Hiányoznak, de rájuk fért, hogy eljöjjek abból a borzalomból. Megérdemelték, hogy ott hagyjam őket és a ronda, ronda szokásaikat, melyekkel a számomra most otthont adó embereket bántották. 
Megérdemelte nagyanyám, hogy magára hagyjam a nagy ház gondjaival és nélküle éljem tovább életemet. 
Volt miért rászolgáljanak szüleim, hogy legfiatalabb fiukat ne láthassák többé, ha nem is egy életen át, de éveken, évtizedeken keresztül. Hogy ne nézhessenek szemeimbe és hazudhassanak nekem, hogy ne érhessenek hozzám és húzhassanak magukhoz egy hamis, mégis szíveket melengető ölelésre és beszéljenek nekem érdektelen dolgaikról meg arról, mennyire hiányolták maguk mellől azt, aki tizenhárom évre és tíz hónapra lakott ott, majd elhagyta a fészket. 
Túl korán. Túl sebesen. 
A fiúnak is, aki bár nem tehet semmiről, ugyanúgy kijár az, hogy ne legyen életében egy normális támasza se, ha nem tud egy olyan barátot szerezni magának, akire úgy tekinthet, mint egykoron rám, az öccsére. Megdolgozott azért, hogy nyugodt szívvel tudjam elcseszett lelkű, egykori gondviselőimre bízni azzal, hogy nem állt ki mellettem, mikor arra lett volna szükségem. Nem állt ki értem, nem segített volt családom meghódításában, hogy felnyithassam a gúny és gonoszság gennye miatt leragadt szemüket. 
Ez lett a vége; elveszített engem, egyetlen igazi, hajdanában még szerető kistestvérét."

**
Rutinszerűen lépdelt a társasház felé a túloldali buszmegállóból indulva, a világos hajú gyermek. Az első hetekben még hozzá kellett szoknia, hogy másik buszra szálljon és ha esetleg úgy adódik ne öt megállóval előbb kászálódjon le a tömegközlekedési járműről. Nehéz volt, de talán két hét sem kellett ahhoz, hogy belerázódjon ebbe a helyzetbe, és már a szomszédokkal is tökéletesen összeismerkedett. Nem mintha a sűrű és kedves ismerkedéseiről lenne híres, de ha már egyszer emeletes társasház.

Boldogan mosolygott a hozzá hasonlóan általában komor és sötét vasajtókra, melyeket a Nap sugarai fényesítettek be, ezzel régi, kopott és unalmas felszínüket egy szebb és vidámabb kinézetet árasztóvá alakítva.
Olyanok voltak az ajtók, mint YoonGi maga.
Kívül egy a számára fontosabb közösségekben mindig vidám személyiség, aki általában a csapat középpontjában szerepel humorával karöltve. Belül viszont egy letargikus, s búskomor ember, akit ha megfizetnének se mosolyogna a világra. Antiszociális lélekkel lett megáldva, bár kicsinek sokkalta jobban szeretett eljárni családi programokra; a közeli farmra lovagolni és az ottani barátaival szórakozni, lejárni a háza melletti kis tóhoz, hogy elégedettséggel arcán térjen vissza otthonába néhány újonnan megszerzett hallal és még napestig sorolhatnám milyen bugyuta, de egy fiatal sarj számára lefoglaló és élvezhető programjai voltak. Ezt a vidám, szabad énjét is családja tette tönkre és annak egyik irányba ható undorodó és megvető feltételezései.
YoonGi maga se tudta elhinni, hogy kisebb korában, hogyan tudta elhallgatni nagybátyja, nagynénje és unokatestvérei elől azokat az ocsmányságokat, melyeket nagymamája és szülei mondtak róluk a hátuk mögött.

Jobb lába folyamatosan váltotta bal lábát ahogy azt elé tette, s bal lába is ugyan így cselekedett az ellenkező oldali végtaggal, egyre gyorsabb tempóra ösztönözve a szőke hajú fiút, hogy minél előbb felérhessen otthonába. A hatodik emelet elhagyása után a fiúcska már szinte futva tette meg a további két szintet a korlátba kapaszkodva. Hirtelen torpant meg mikor meglátta az alacsony testéhez képest óriási, fényezett barna, bejárati ajtót. Jobbkeze szűk nadrágjának zsebébe túrt, hogy kiemelhesse onnan a szükséges kulcscsomót. Bejuttatta magát az egész házban lévő egyik legnagyobb terű lakásba, rögtön vissza is kulcsolva a nyílászázót. Levetette vállairól a combközépig érő puffos télikabátot és helyére akasztotta, a még üresen álló fogasra. Hanyag ember módján lerúgta magáról súlyos bakancsait, majd a legközelebbi helyiségbe sietett; a hálószobájába.
Órák teltek el mióta a gyermek hazaérkezett, mégis egyedül uralkodott a lakás magányos és üres légterén.
Gi ezt bánta. Soha nem szeretett egyedül lenni, mikor még otthon lakott, mindig félt, hogy valami megtámadja. YoonGi félt a sötétben, de ezt nem tudhatta senki, aki őt ismeri, mert akkor gyengének titulálták volna, az pedig nem tett volna jót így is szörnyű állapotban lévő idegrendszerének és lelkének. El akarta felejteni, hogy egymaga van csak az otthonában és meg akarta magát nyugtatni, semmi gond nem lesz, semmi sem fogja Őt bántani. Olyannyira belemerült ebbe a fiú, hogy lassan az álmok világába repült. Egymás mellett nyújtózkodó karjain pihentette fejét, törökülésben görcsöltetve rossz állapotban lévő térkalácsait, a kényelmetlenül kemény irodaszéken.
Álmaiban boldog volt. Nem voltak családi gondjai, nem kellett mindenki elől eltitkolnia számára szörnyűséges családi hátterét és azt tehetett famíliája minden tagjával, amit csak szeretett volna. A foszlányokból álló, gyors tempójú ködképei megmutatták, mit is szeretett volna Gi a való életben, és amit már biztosra vehetően nem fog megkapni. Ez elszomorította Őt és az eddig nyugodt állapotban alvó szőkeség arcának izmai összerándultak és átlátszó cseppek csordogáltak végig gyűrött pofiján.
Így telt Min Yoon Gi egy napja és ez után még sok másik.
Nem tudta, hogy álmai közben megtörik erős, küzdő és határozott páncélja. Nem tudta, mert azt hitte, hogy boldog illúziói közben mosolygós arckifejezései jelennek meg.
Hazugságban élt egész élete alatt...