Öröm a bűntettekben - SongFiction

Öröm a bűntettekben - Demons

Optional bias

Figyelmeztetés: Gyilkolás, szereplők halála.
Megjegyzés: -
Dal: Imagine Dragons - Demons

When the days are cold. /

/ Amikor a napok hűvösek.

Átlagos, hűvös, tavaszeleji késő délután volt. Mindennapi teendőimet végeztem, semmi különös dolog nem történt. Addig. Hangos, a falakat megrengető csöngés lepte el apartmanomat. Mindent félbehagyva, villámgyorsan mentem fejeket megfájdítóan csörgő vezetékes telefonomhoz.
-Halló, tessék?-Semmit nem sejtően szóltam bele a telefonba.
-Be tudnál jönni az állomásra?-Főnököm hangja megrémisztett. Bár, a rendőrségen dolgozom, még soha nem hívatott be, amikor szabadnapom volt. Mit akarhat?
-Persze. Öt perc és ott vagyok.-Azzal a lendülettel vágtam le a kagylót és léptem ajtómhoz. Lábaimra gyorsan kaptam fel sportcipőimet és kocsikulcsomat markomban szorítva léptem ki az ajtón. Eddigi leggyorsabb tempómban szedtem a lefelé vezető lépcsőket.

When the curtain's call, Is the last of all. /

/ Amikor legördül a függöny, Mindenki számára eljön az utolsó felvonás.

A függönyöket elhúzták és hirtelen váltotta az erős fényt halvány világosság. Sötét béli látásomat kihasználva közlekedtem hangtalanul a színfalak mögött. Egyszerű mozdulatokkal vágtam tarkón a világításhoz szükséges gépeket és fém, lógó folyosókat őrző kétajtós szekrény méretű férfit. Meghúzva magamat lépkedtem fel az ingatag lépcsőn duplán szedve a fokokat.

A függesztett folyosó közepére érve leguggoltam. Óvatosan néztem ki a ritkásan rakott fémoszlopok közt, melyek a korlátot tartották. Tekertem egyet zseblámpám végén, így alig látható fénysugarakat kezdett magából árasztani. Senki más nem láthatta ezt, rajtam kívül. Körbevezettem tekintettemmel együtt a fényét, hogy megtaláljam az emberemet. Senki más nem tudhatta, mi fog következni néhány perc elteltével. Senki más, csak én, a rendőrség és a beépített emberek, akik közül egyet nekem kell leszerelnem. Szemem megakadt egy éppen felkelő, a sor legkülső székén ülő, gyanús nőn. Kezei ballonkabátját fogták össze, de menet közben zseblámpám fényének köszönhetően megcsillant szoknyája alól kivillanó, harisnyatartójába akasztott fegyvere. Megtaláltam.

When the lights fade out, All the sinners crawl. /

/ Amikor kihullnak a fények, Minden bűnös a földön kúszik.

Annak a kevés lámpának is kioltotta fényét a nő. Az emberek pánikolni kezdtek, nem tudva, mit kellett volna tenniük. Elszabadult a pokol egy kifejezetten nyugodt formában, mi meg is lepett. A kijáratnak használt, súlyos ajtók kivágódtak és a nő emberei szabadultak be azokon keresztül. Ellepték az emberekkel teli nézőteret, beolvadtak a környezetbe, hála hétköznapi ruháiknak és elrejthető fegyvereiknek. A székek között buktak le páran, hogy azok alatt közelebb kúszhassanak a színpadhoz és ezzel együtt, hozzám is.

Don’t get too close, It’s dark inside. /

/ Ne gyere túl közel, Sötét vagyok legbelül.

Megéreztem félelmemmel keveredő erőmet és összeszedve minden bátorságomat ugrottam le a színpadra. Egyik talpamat a korlát tetejére támasztottam és kezeimmel is rámarkolva löktem fel magamat magasabbra, hogy szinte átugorhassam a fém csövekből összetett választóvonalat, mely a semmit választotta el a lengőfolyosó aljától. Jól érkeztem a műanyag padlóval borított, falapokból összetett pódiumra; féltérdre ereszkedve támasztottam magamat kezeimmel, fejemet a föld felé lógatva. Felkeltem a földről és elfutottam az én irányomba tartó lövedékek elől. Feltört a bennem lakozó sötétség és csak munkámra összpontosítva léptem újra színre, hogy pisztolyommal máris célozhassam a látszó ellenségeket. Nem tellett sok időbe, eltaláltam, akiket kellett. Büszkeséggel feltöltődve indultam keresésre, beolvadva a nézőként idejövő emberek közé.

Your eyes, they shine so bright, I want to save their light. /

/ A szemeid, olyan fényesen csillognak, Meg akarom őrizni a fényüket.

A keresett nő szemei megcsillantak a hold által nyújtott, gyér fényben és elleptek az érzelmeim. Nem akartam megtenni, de tudtam, hogy most az egyszer a főnökömre kell hallgatnom és nem a szívemre. Nem akartam megölni, de muszáj volt. Tudtam, hogy így lesz a legjobb, hiszen nekem is ártott azzal, hogy másokat bántott. Meg kellett ölnöm az életem egy fontos részét.

I can't escape this now, Unless you show me how. /

/ Már nem menekülhetek, Hacsak te nem mutatod meg hogyan.

A nő mögé lopóztam és nyakát körbeöleltem egyik karommal. Közel húztam magamhoz, hogy teste enyémhez simuljon és szemeimet szorosan lehunytam. Felkészültem életem legjobb és egyben legrosszabb tettére. Innen már nem volt menekvés. Meg kellett tennem. Tettem már ennél rosszabbakat is. Öltem már ártatlan embereket, de egyiket sem szerettem. Nem kötődtem hozzájuk, legtöbbjükről azt sem tudtam ki az. Most viszont mindez másra vonatkozik, nem a "magamhoz ölelt" személyre. Kellemetlen volt fegyverem csövét halántékához tartanom és hallani gyors és mély, küzdő lélegzetvételeit.

When you feel my heat, Look into my eyes, It’s where my demons hide. /

/ Amikor érzed a dühömet, Nézz a szemeimbe, Ott rejtőznek a démonjaim.

Nem tudtam ellenállni. Szembefordult velem és szemeimbe fűzte övéit. Nem tudtam elengedni tekintetét. Nem tudtam, mit tenni. Érzelmeim újra győztek felettem pár pillanatra, mígnem összeszedtem akaratomat. Tudta, hogy ha a szemeimbe néz, előhívhatja démonomat. Előbújt a sötét lény és kezeimet mozgásra kényszerítette. Mellkasára céloztam, két kézzel markoltam a revolvert. Szemeimet erősen összeszorítva tartottam, fejemet oldalra fordítva próbáltam megtenni. Nem akartam.

I say it's up to fate, It's woven in my soul. I need to let you go. /

/ Én azt mondom, hogy a sorsom meg van írva, A lelkembe szőve. El kell, hogy engedjelek.

Megtettem. Meghúztam a ravaszt, távolabb lökve őt magamtól. Nem tudtam, mi tévő legyek ezután. Lihegve figyeltem szenvedő alakját. Hangjai beszőtték agyamat és egy életre belém égtek. Képtelen voltam haldoklását végignézni, de mégis... Büszke voltam magamra. Azonban undorodtam is lényemtől. Lehetetlenül undorítónak tartottam magamat. Mégis, sötét lényem nem engedett sírni. Kényszerített az örömre, hogy képes legyek elengedni a nőt. A nőt, ki életem és testem egy kedves, emlékezetes része volt.

Don’t want to let you down, But I am hell bound. /

/ Nem akarlak cserben hagyni, De a pokol a lekötelezettje vagyok.

Agyamba csak egy szó lengett, nem eresztett, amíg meg nem tettem. Fuss. Futottam, ahogy tudtam. Az emberek már biztonságban kiértek, bőven tettem előtt. Kirohantam az építményből és az előtt megállva bámultam a hőstettemet rejtő, óriási színház épületére. Fájt a szívem, tudtam, hogy akkor saját magamból öltem meg egy darabot, de így kellett lennie. Nem tehettem volna másképpen. Cserben hagytam a nőt, akit meg kellett ölnöm és, akit szerettem. Akit mindennél jobban szerettem, mégis el kellett engedjem és túl kell, hogy lépjek majd rajta.

***

So they dug your grave, And the masquerade will come calling out, At the mess you made. /

/ Kiássák a sírodat, És az álarcok, lassan lehullanak. A zűrzavarban, amit okoztál.

Évek teltek el a legyilkolásod óta. Szerettelek és még mindig szeretlek. Még mindig hihetetlen számomra, hogy képes voltam a megölésedre. Hihetetlen, de rendkívül felemelő, hogy megtehettem. Egyik felem sír, míg a másik teljes szívéből örül. A démonjaim csak úgy ujjonganak bennem, míg normális, emberi lényem továbbra is sírva tölti el napjait.
Most itt vagyok a temetéseden. Senki nem akarta számomra finanszírozni a fele költséget, hiszen mindenki utált téged. Mindenki szívében csak úgy maradtál meg, mint egy démon, egy szörnyeteg. Pedig az én vagyok. Saját két kezemmel ástam ki sírodat, hogy majd a pokolban dicsekedhess, milyen jó férjed voltam. Dicsekedhess az egykori embereknek, akik ugyanolyan lélekkel voltak egykoron a földön, amilyennel most én élem életemet. És amilyennek a hiányával te oda kerültél, azok közé a rossz pokollakók közé.
Évekig nem akarták a temető tulajdonosai megengedni, hogy akár csak hamvaidat is elszórhassam, vagy egy urnában itt helyezzem el. Nem. Ők utáltak és nem akarták neked megengedni, hogy a kedves és egykoron úgyszintén téged rühellő emberek közé légy eltemetve. Én mégis kiharcoltam neked. Kifizettem mindent és saját magamra vállaltam mindent. Egyedül voltam. Nem segített senki, mégis megtettem mindent azért, hogy szép és kellemes körülmények között kerülhess a pokol legaljára.
Egyedül, magamba roskadva ülök most, frissen leengedett és elfedett koporsód felett. Álarcom lehullott már rég és csak hagyom, hogy könnyeim áztassák a puha földet, mely elválasztja testedet enyémtől.

I want to hide the truth, I want to shelter you. /

/ El akarom rejteni az igazságot, Meg akarlak védeni.

Hiányzol. Nem akarom, hogy itt hagyj és engedd a bennem élő démonnak, hogy felemésszen és rossz cselekedetekre kötelezzen. Nem hagyhatod. Kérlek. Gyere majd vissza hozzám és mesélj el mindent. Nem mehetek utánad most még. De mire én is a pokol bugyraiban fogok égni, te már rég száműzve leszel onnan. Kérlek. Mond, hogy szeretsz és nem hagyod, hogy túl sokáig szenvedjek. Kérlek. Meghaltál ezzel üressé és világossá tetted lelkemet. Te voltál a démon, ki bennem lakozott. Eltűntél, de míg a sátánnem száműz, bennem fogsz még élni. Így megvédhetlek és biztosra vehetem, hogy biztonságban vagy. Senki nem fog tudni rólunk. Hogy miket tettünk. Hogy hogyan hívtál magadhoz az első éjszakán, mikor találkoztunk. Elrejtem az igazságot, hogy ne legyen rossz híred a pokolban és tiszteljenek. Szeretném, ha jól éreznéd magad, míg én nem lehetek teljesen melletted.

This is my kingdom come. /

/ Ez az én másvilágom.

Leakarok melléd merülni. Meghalni és veled együtt égni. Égni a pokolban a szörnyű tetteinkért, mikért a többiek csak büszkék lennének ránk. Ők büszkék, mi haldoklunk. Haldoklunk, mégis a miénk lehetne a pokol. Együtt levernénk a sátánt és az élre törnénk. Mindenki tisztelne és egy királyságom lehetne. Egy másik világ, melyet veled vezethetnék. A démonommal.

And the ones we hail, Are the worst of all, And the blood’s run stale. /

/ És akiket dicsőítünk, Mind közül a legrosszabbak, És elalvadt a kifolyt vér.

Elbúcsúzásom után visszatértem a színházba, melyet halála napján bezártak. Nem takarították ki, mindent úgy hagytak, ahogy az két éve volt. Belépek a kellemes szagú, félig elrohadt hullákkal teli színházterembe. A földön az alvadt vér már nem folyt. A férfiak és nők, kik neki dolgoztak már nem nyöszörögtek. Már nem haldokolt senki abban a teremben. Csak én. A szag orromba ivódott és nem jutott tiszta oxigén tüdőmbe. Szívem próbálta az összes hozzá eljuttatott, kellő levegőt felhasználni, hogy végtagjaim és testem kapjon elég vért.

And the saints we see, Are all made of gold. /

/ És a szentek, akiket látunk, Mind aranyból vannak.

Elterültem a szétbomlott műanyaggal már alig fedett falapokon. A színpadon feküdtem, szemeimet a Nap erős fénye égette, ahogy a színház kupoláján az is bejutott. Kezeim fejem mellett hevertek behajlítva, míg egyik lábam ugyan ilyen búpozícióban testem alá gyűrődött, másik csak egyenesen. kifordulva terült el. Szemeimmel a túl üres nézőteret pásztáztam és elképzeltem, ahogy éppen az Istenek tapsolták tökéletesen megszervezett és egyedül előadott színdarabomat. Ahogy ujjongásuk közepette csak boldogan nevetve hajolgattam előttük és virágcsokrokat vettem át. De az Istenek megfagytak és nem tudtam mire vélni fájdalmaimat. Nem mozdult senki, aki eddig engem ünnepelt, mind arannyá váltak, mintha csak valami rossz lény lelte volna fel őket. Én pedig csak szenvedtem, újra visszatérve a valóságba.

And the cards all fold. /

/ És már felfedtük a lapjainkat.

A pokol forrósága rögtön magába fogad. Nem kell bemutatkoznom, ahogy belépek mindenki nevemen üdvözöl. Aztán meglátlak téged, ki máglyán égsz és nevemet kiabálod. Előre lépek, de megéget a föld. Az ördögi kacajokat hallató sátán és pokollakók felé fordulok. Mindannyiuknál kártyák, egyenesen felém repülnek. Szívembe talál mind, egytől-egyig. Összeesek a tűz forró talajon és utolsó erőmet összeszedve húzom ki az egyik papírral borított, fém kártyát. Egyik fele vörös, mintha csak az idekerülő emberek, saját vérükkel festették volna ilyen színűre. Másik oldalán a te és az én nevem szerepel. Mindketten halálra lettünk ítélve, már születésünk napján. Kicsiként ilyen lapokkal játszottunk. Mindet megmutattuk a másiknak, felfedve ezzel titkainkat. Ezzel adtuk el magunkat a sátánnak és egyben egyeztünk bele, hogy amint ide kerülünk, az ő tulajdonába, meghalunk. Tudtunk nélkül lettünk ilyenek, de örülök.
Veled égek együtt. Te is a semmibe fogsz távozni, amint elalszik a máglya tüze és már csak por és hamu, ami helyeden lesz majd. Amin én eltűnök a felemésztő föld alá és belőlem is az marad, mint belőled; por és hamu.
A démonok ezt érdemlik. Mi pedig meg is kaptuk.
Szeretlek. Szeretem, hogy együtt égünk el és felejtenek el minket az emberek.
Köszönöm. Hogy hagytad, hogy szeresselek és, hogy nem fogadtál szót. Most nem égnénk együtt, ha jól cselekedsz és rám hallgatsz.

"Irreverense" ~ YuHyun - 18+

"Irreverense" -"Tiszteletlenség"

18+

YuHyun - YuGyeom x SeungHyun(T.O.P) [GOT7 x BigBang]

Figyelmeztetés: Szexuális tartalom.

Harmadik fél szemszöge

A pár boldogan, gondtalanul kezdett bele egy új dologba kapcsolatukban. Éppen meglépni készültek egy "mérföldkövet" abban.

Nem régóta voltak együtt, pár hónapja. Nem volt gondjuk sosem azzal, hogy ki a "férfi a házban" -bár mind a ketten férfiak voltak. Vagyis csak egyikük; SeungHyun. A másik fél még szinte gyerek volt, még csak most lépett felnőttsége első évébe, mégis szeretett bíráskodni párja felett és mindig játszotta az agyát, hogy ő akarja vezetni a nála sokkalta idősebb férfit. Tíz év volt köztük, Seung huszonkilenc évesen már sok mindent megtapasztalt, míg Gyeom a tizenkilenc éves fejével, még csak most kezdett igazi kalandokba.

Hálószobájuk ágyán feküdtek, az idősebb kidolgozott, izmos teste elfedte a nála magasabb, ugyanilyen alkattal megáldott fiatalabb testét. Ruhanemű aligha volt még rajtuk, mindketten csak alsónadrágjukat viselték. Készen álltak nemi közösülésükre. Legalábbis SeungHyun így hitte.

A fiatalabb átvette Hyungja felett az irányítást és maga alá gyűrte, annak immár védtelennek tűnő alakját. A szőke hajú férfi meglepetten nézett YuGyeomra, ki csak bájosan somolyogva nyúlt az alatta fekvő boxerjáért és húzta le róla egyszerű mozdulatokkal. Az alulra száműzött már kezdett volna ellenkezni, de a cseresznye piros hajjal rendelkező fiú ujjai megakadályozták, ahogy azokból egyszerre kettő került fel fenekébe. Innen már nem volt visszaút. SeungHyun bár nehezen, de belenyugodott sorsába, hála az élvezetnek, melyet Gyeom tágító ujjai okoztak. Már nem feszítette hátsó bejáratát a két idegen végtag, kikerültek onnan, de a testét az ágy felületére szorító fiú is eltűnt felőle.

A fiatal éjjeliszekrénye középső fiókjában turkált. Gyorsan kezébe akadt egy tubus, mely számukra szükséges síkosítót tartalmazott; és egy kis kartondoboz, mely még ki se volt bontva és óvszeres csomagokkal volt tele. A fiú lerántotta magáról irritáló alsóneműjét és az egyik apró, négyzet alakú, rózsaszín csomagot kibontotta, amiben a kellő gumi óvszer volt. Seung vágyakozva nézte végig Dongsaengje tettét, ahogy felgörgette nemességére a rá való védekezőeszközt, majd síkosítóval is bekente.

Kéjes, hangos és beindító nyögések hagyták el a férfi száját, ahogy már a nála fiatalabb egy gyors tempóban terelte őket a beteljesedés felé. Érdekesen kellemes érzések lepték el SeungHyun testét és elméjét. El sem tudta volna képzelni, hogy egyszer, egy aktusban majd ő lesz a passzív fél, és még ezek után sem tudja magát elképzelni még egyszer ilyen helyzetben. De a férfi ezeket az érzéseket félretéve, tudta élvezni, ahogy YuGyeom férfiassága ki-becsúszott fenekében, közben férfias morgásokat, néha egy-egy nyögést is elengedett.

A percek csak úgy repültek a két élvezkedő test, a szoba izzadságszagú és mámor lepte légköre felett. YuGyeom lassú, de erőteljes lökéseitől Hyungja hamarabb felért a csúcsra, élvezete terméke mindkettejük alhasán szétterült. A fiatalabb követte a férfit és párja nevét nyögve durrant el annak nyílásában, élvezetének folyadékát az óvszerbe lövellve.

Lihegve, boldogságtól ittasan pihegett egymás mellett a pár. Tekintetük összeforrt és nem eresztette a másikét. YuGyeom kifáradva hagyta magára a szőke hajút pár pillanatra és dobta ki a használt gumit, majd visszatelepedve mellé letörölte az ő és saját hasát is a lepedővel. Majd úgyis ki lesz mosva, de akár még a kukába is kerülhet, hisz' van még több.

A levegő megfagyott kettejük között, mikor SeungHyun arcán látni lehetett a felismerés fényét. Teljesen kiakadva ült fel az ágyon és kezdte püfölni YuGyeom mellkasát, aki nem értett semmit.

-Te tiszteletlen, szemét, bunkó, kis taknyos.-ütött minden egyes jelzőnél erősebbet és erősebbet a fiatalabb izommal fedett területére.-Hogyan gondoltad, hogy csak úgy átveszed felettem az irányítást és te dugsz meg... Úgy, hogy még élvezem is?!

-Ugyan, SeungHyunie Hyung. Most vallottad be, hogy élvezted.-Mosolygott kedvesen a fiatalabb és barátja ökleit megfogva adott mindkettőre egy csókot. A csapdába esett kiszabadította kezét és lendített egyet jobbján, hogy erejét bevetve találja el a fiú tarkóját, mi sikerült is.

-Ez tiszteletlenség. Így megszégyeníteni a tíz évvel idősebb Hyungodat.-siránkozott a férfi és ökleit minél előbb kiakarta szabadítani a másik fiú kezeinek, újra lecsapó szorításából. A piros hajú az idősebb arcához hajolt és kedves kis puszikkal lepte el, de mancsait nem engedte szabadon.

-Majd legközelebb, Hyung.-kuncogta és folytatta SeungHyun arcának elfedését pici csókjaival.

Snake being ~ Mark

Snake being - Kígyó lény

Mark Tuan [GOT7]

Figyelmeztetés: Szereplő halála.

Megjegyzés: Néhány ötlet a Harry Potter c. sorozatból jött, de leginkább a képzeletem szüleménye.

A sivatagi élet csodálatos, fárasztó, de kielégítő. Főleg, ha kígyóként élsz itt. Vagyis csak félig.

Mark Tuan vagyok, huszonhárom éves, amerikai srác. Érdekes, nem megszokott gyermekkorom volt, figyelembe véve rendkívül gyenge, fehéresen átlátszó, üreges fogaimat és abszurdul különleges pupilláimat. Ha ez nem lenne elég, állkapcsomat tökéletesen ki tudtam akasztani és minden nehézség nélkül visszaraktam magamnak. Izomgyengeségben szenvedtem, így végtagjaim, legfőképpen kezeim nem működtek rendesen.

Tizenhat éves koromig ezek voltak a legfeltűnőbb gondjaim. Azonban egy este...

Futottam. Ahogy egyre gyengülő lábaim bírták, futottam. A főút legvégére értem, hol már nem álltak szépséges rendben, rendezett kerttel házak. Nem játszottak gyerekek a játszótereken, melyek már évtizedek óta leomlottan álltak és senki nem mert a közelükbe menni. Engem nem érdekeltek akkor a rémhírek; az, hogy nincs senki, aki segítségemre jöhetne. Futottam, ameddig láttam.

Lábaim megmerevedtek és arccal estem az egyenetlen, forró aszfaltra.

Többé már nem éreztem a térdeimbe és bokámba nyilalló fájdalmat. Nem éreztem ahogy hajamat fújja az erőtlen szél. Úgy éreztem testem egy, s más része megszűnt létezni. Hogy hamarosan eltűnök az égető útszakasz alatt és majd évek, vagy csak hetek múlva egy félig lebomlott, rohadó, bűzölgő test leszek. De nem így volt.

Fejemet fordítottam és egész testem velem mozdult. Lábaimmal lépni próbáltam és több métert haladtam hirtelen előre. Hasamon égető, de alig érezhető horzsolásokat véltem felfedezni. Kezeimet emeltem, de továbbra is csak előre haladtam. Minden mozdulat, amit tettem testemet arra késztette; mozogjak.

Számat kinyitottam és minden illatot éreztem. Nyelvemet érték a szagok hullámai.

Nem értettem, mi történik. Kiáltani akartam, de nem jött ki egy értelmes szó sem ajkaim közül. Csak hangos, sziszegésnek ható, érthetetlen, halandzsanyelvű szavakat halottam. És ekkor jöttem rá mindenre.

A testem rendellenesen fejlődött ki, de nem igazán észrevehető módokban, mint például csonka végtagokkal, vagy eldeformálódott arccal. Nem. A testemben nem csak emberi hormonok voltak megtalálhatóak. Nem. Genetikai állományom más volt a megszokottól, mégis hasonlóságot fedeztek fel, mind az emberi génállományokkal, mind pedig...

A kígyók genetikai állományával.

Most azt gondoljátok, ez biztos valami szar, Pókember-kopi. De az én életem nem egy marással kezdődött. Én így születtem meg, így éltem le tudatlanul, kétségbeesetten életem első tizenhat évét.

Nem tudtam semmit. Nem tudtam senkitől tanácsot, segítséget kérni. Senki nem értette, amit mondok, mindig értetlenül néztek rám. Én értettem mindent, hiszen angolul beszéltem. Legalábbis azt hittem.

A kígyók nyelvén beszéltem. Párszaszájú az, aki a kígyók nyelvén beszél (az angol "parselmouth" szó fordításából - a szerk.). Párszaszájú voltam, vagyok és leszek is.

A szüleim nem tudom, hol voltak gyerekkorom alatt. Nem láttam őket, sosem találkoztam velük. Ha valakitől megkérdeztem, természetesen nem tudott válaszolni. Tizenhat évet töltöttem el egyedül, félig kígyóként, minden tudás nélkül, egy házban.
Egy egyszintes, csúnyácska, de lakható építményben laktam. Három szoba volt; a hálószobám; a konyhával és ebédlővel egybenyitott nappali, mely az előszoba is volt; és egy fürdőszoba. Minden meg volt, amire szükségem volt. Víz, légkondicionáló, alkohol és ételek. De volt valami nagyon fura az étkezésemmel kapcsolatban.
Ha elkezdtem enni, nagyon sokat tudtam magamba tömni. Azonban ez évente egyszer-kétszer történt meg. Nem volt szükségem tápanyagokra és a végén rájöttem, hogy felesleges a húsok kicsontozásával és megsütésével bajlódnom. Mindent úgy ettem ahogy volt és gyomrom elfogadta. Könnyedén felemésztettem, de csak egy év leforgása alatt.

Tikkasztó meleg volt. Izzadtam és kezeimmel törölgettem homlokomról induló izzadság cseppjeimet. A légkondi be volt kapcsolva, de egy ilyen, leszigeteletlen házban nem mentem vele sokra. Főleg, hogy Kaliforniában mindig ilyen időjárás volt. Nem is beszélve arról, hogy tiszta vad-nyugat. Egy sivatag szélén lettek felépítve házak és, bár fogalmam sincs hogyan kerültem ide, tetszett az itt lét.
Kicsapódott a bejárati ajtóm és egy védőkesztyűs, arcmaszkos nő lépett be rajta. Gondatlanul becsapta maga mögött a nyílászárót, mely kinyílt újra. A nő felém indult, de én már nem voltam a kanapén.
Kislisszantam az ajtó és az ajtókeret közti apró résen. Újra éreztem mindenemet és az összes futóerőmet bevetve futottam, amíg újra el nem vesztettem érzékeimet, és újra...
Kígyó lettem.

Lassan már a hetedik éve lakom a sivatagban. Szerintem már minden kis területét megjártam ennyi idő alatt, bár ugyanúgy néznek ki a részei. Kaktuszok mindenütt, kisebbek-nagyobbak. Néhol, elvétve fák. Mégis, ami tényleg mindenütt ugyanaz, az a homok.
Akármerre nézel csak homokot látsz. Hol dombokba verődve, több méter magasságba nyúlva, hol méternyi mélységben, gödörként. Szerintem gyönyörű és megunhatatlan látvány. Bár mindennap látom, nem tudok betelni vele. Minden nap változnak a gödrök és a dombok. A szél viszi és hozza, több kilométerről is a szemcséket és éppen, ahol kedve van, ledobja. A hullámokhoz hasonló vonalak, melyek megjelennek a homok tetején. Gyönyörű élmény az úgynevezett; homoktenger közepén élni.

Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, mi történik testemmel, egyszerűen azt éreztem; mindenem összement. Ismét.
Ezelőtt nem történt még ilyen.
Siklottam és számomra lehetetlenül gyorsan haladtam előre, egyenesen a végtelen homoktengerbe. Az apró, durva szemcsék csiklandozták hasamat, de meglepetésemre, nem égettek. Éreztem, de nem fájt. Ami meglepett, hiszen mindig is fájlaltam a bőrömet, amikor az érdes homokszemcsék hozzámértek. De akkor nem.
Eljutottam egy fához, ami alatt árnyékot találtam, így ott megbújva figyeltem a könnyedséggel észrevehető horizontot. Egyenes vonala volt, de furcsálltam valamit.
Akárhányszor kijöttem ide és a napnyugtát, esetlegesen a napfelkeltét megnéztem, alacsonyabbnak tűnt a horizont vonal. Akkor nagyon magasan volt.
Ezek az apró, megmagyarázhatatlannak tűnően érdekes dolgok voltak azok, amik a megoldásra rávezettek.
Kígyó voltam.
Nem tudtam hogyan, s miért. De akkor, ott kígyó voltam és nem tudtam emberré válni.

Az évek során persze rájöttem, hogy nem tudom irányítani "képességemet". Rájöttem, hogy tizenhat éves koromig, miért nem változtam át kígyóvá. Az emberekre jellemző helyzetekben voltam, mindig a házamban mozgolódtam. Az agyam azt üzente testemnek, ne változtasson át másik felemmé, mert most emberi tulajdonságaimra van szükségem.
Vészhelyzetekben, mint például azon a bizonyos napon, a testem vészriadót fújt. Kisebbé és észrevehetetlenebbé tett. Átváltoztam kígyóvá.
Amióta a sivatagban tengetem napjaimat, egyre kevesebbet mozgok emberi kinézettel, persze vannak kivételek. A testem néha megunja az állat létet és, mint általában jel nélkül férfivá változtat vissza. Ez mondjuk vadászatnál nagyon rosszul szokott kijönni. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy éppen elkaptam volna magamnak egy egy évre elegendő nagyságú zsákmányt, de testem megakadályozott. Ilyenkor persze dühöngtem, de gyorsan lenyugodtam és megvártam míg újra hüllőként térhetek vadászni.

Csendben mozogtam, szemeimet csak kiszemeltemen tartva. Nyelvemmel folyamatosan tereltem orrom felé a szagokat, hogy nem igazán jó látásom mellett, ne tévesszem el zsákmányomat. A kis földikutya nem is tudta, mi vár rá. Nem látott és nem hallott. Szerencsémre.
Apró volt és tehetetlen. Hirtelen csaptam le rá és fogaimat nyakába mélyesztettem. Méregfogaimból a gyilkolószer vénáiba áradt. Teste pillanatok alatt elgyengült és szívverése leállt.
Meghalt. Megöltem.
Állkapcsomat kiakasztottam és lassan kezdtem magamba tuszkolni apró, nagyjából tíz centiméteres testét. Kellemetlen volt az érzés, még mindig nem sikerült hozzászoknom. Ahogy sűrű, sötétbarna bundája torkomat érte és szétfeszítette azt belülről. Kellemetlen volt.
Leért gyomromba. Elvonultam egy csendes, nyugtató helyre, hol megemészthettem táplálékomat.

Így telt el életem egy különleges napja.
Különleges volt, mert ez volt a kiválasztott nap, amikor ebben az évben jóllakattam magamat háromszáz-hatvanöt teljes napra.
Különleges volt, mert akkor volt az utolsó étkezésem. Ezt akkor nem tudtam, hisz' egy kígyó nem érzi, ha valami baja van a szervezetének.
Valami belekerült a szervezetembe, aminek nem kellett volna és megfertőzött. Nem tudni, mi volt az, de nem volt jó hatással rám.
Idegrendszerem elgyengült és már az étel se tudott megemésztődni gyomromban. Szenvedtem. Belül. A tudtom nélkül.
Nem tudtam megmozdulni, mikor akartam és ettől kétségbeestem.
Visszaváltoztam emberi valómmá és akkor már éreztem a fájdalmakat, amiket a fertőzés okozott. Fájt. Elképesztően fájt. Nem tudtam, mit tegyek, csak szenvedtem az árnyékot adó fa alatt. Csak feküdtem a földön és halkan tűrtem ahogy kínoz.
Felemésztett a vírus, belülről kezdte és a végére nem maradt testemből semmi. Semmi az ég világon.
Még az emberek agyában sem maradtam meg, mint egy halvány emlék. A sivatag minden része ismert már, de elfelejtett, ahogy mindenem eltűnt a föld színéről és beleivódott a sivatagi homokba. Az egyetlen dolgok, amik emlékezni fognak rám azok a fa, mely alatt elvesztettem életem és a ház, melyben megkaptam a lehetőséget az életre.
De ezekre én is emlékezni fogok. Halott testem mindenre emlékezni fog, de amik évtizedek múltával is meg fognak benne maradni, az ez a két fontos hely lesz.
A életem kezdete.
És az életem vége.