Snake being - Kígyó lény
Mark Tuan [GOT7]
Figyelmeztetés: Szereplő halála.
Megjegyzés: Néhány ötlet a Harry Potter c. sorozatból jött, de leginkább a képzeletem szüleménye.
A sivatagi élet csodálatos, fárasztó, de kielégítő. Főleg, ha kígyóként élsz itt. Vagyis csak félig.
Mark Tuan vagyok, huszonhárom éves, amerikai srác. Érdekes, nem megszokott gyermekkorom volt, figyelembe véve rendkívül gyenge, fehéresen átlátszó, üreges fogaimat és abszurdul különleges pupilláimat. Ha ez nem lenne elég, állkapcsomat tökéletesen ki tudtam akasztani és minden nehézség nélkül visszaraktam magamnak. Izomgyengeségben szenvedtem, így végtagjaim, legfőképpen kezeim nem működtek rendesen.
Tizenhat éves koromig ezek voltak a legfeltűnőbb gondjaim. Azonban egy este...
Futottam. Ahogy egyre gyengülő lábaim bírták, futottam. A főút legvégére értem, hol már nem álltak szépséges rendben, rendezett kerttel házak. Nem játszottak gyerekek a játszótereken, melyek már évtizedek óta leomlottan álltak és senki nem mert a közelükbe menni. Engem nem érdekeltek akkor a rémhírek; az, hogy nincs senki, aki segítségemre jöhetne. Futottam, ameddig láttam.
Lábaim megmerevedtek és arccal estem az egyenetlen, forró aszfaltra.
Többé már nem éreztem a térdeimbe és bokámba nyilalló fájdalmat. Nem éreztem ahogy hajamat fújja az erőtlen szél. Úgy éreztem testem egy, s más része megszűnt létezni. Hogy hamarosan eltűnök az égető útszakasz alatt és majd évek, vagy csak hetek múlva egy félig lebomlott, rohadó, bűzölgő test leszek. De nem így volt.
Fejemet fordítottam és egész testem velem mozdult. Lábaimmal lépni próbáltam és több métert haladtam hirtelen előre. Hasamon égető, de alig érezhető horzsolásokat véltem felfedezni. Kezeimet emeltem, de továbbra is csak előre haladtam. Minden mozdulat, amit tettem testemet arra késztette; mozogjak.
Számat kinyitottam és minden illatot éreztem. Nyelvemet érték a szagok hullámai.
Nem értettem, mi történik. Kiáltani akartam, de nem jött ki egy értelmes szó sem ajkaim közül. Csak hangos, sziszegésnek ható, érthetetlen, halandzsanyelvű szavakat halottam. És ekkor jöttem rá mindenre.
A testem rendellenesen fejlődött ki, de nem igazán észrevehető módokban, mint például csonka végtagokkal, vagy eldeformálódott arccal. Nem. A testemben nem csak emberi hormonok voltak megtalálhatóak. Nem. Genetikai állományom más volt a megszokottól, mégis hasonlóságot fedeztek fel, mind az emberi génállományokkal, mind pedig...
A kígyók genetikai állományával.
Most azt gondoljátok, ez biztos valami szar, Pókember-kopi. De az én életem nem egy marással kezdődött. Én így születtem meg, így éltem le tudatlanul, kétségbeesetten életem első tizenhat évét.
Nem tudtam semmit. Nem tudtam senkitől tanácsot, segítséget kérni. Senki nem értette, amit mondok, mindig értetlenül néztek rám. Én értettem mindent, hiszen angolul beszéltem. Legalábbis azt hittem.
A kígyók nyelvén beszéltem. Párszaszájú az, aki a kígyók nyelvén beszél (az angol "parselmouth" szó fordításából - a szerk.). Párszaszájú voltam, vagyok és leszek is.
A szüleim nem tudom, hol voltak gyerekkorom alatt. Nem láttam őket, sosem találkoztam velük. Ha valakitől megkérdeztem, természetesen nem tudott válaszolni. Tizenhat évet töltöttem el egyedül, félig kígyóként, minden tudás nélkül, egy házban.
Egy egyszintes, csúnyácska, de lakható építményben laktam. Három szoba volt; a hálószobám; a konyhával és ebédlővel egybenyitott nappali, mely az előszoba is volt; és egy fürdőszoba. Minden meg volt, amire szükségem volt. Víz, légkondicionáló, alkohol és ételek. De volt valami nagyon fura az étkezésemmel kapcsolatban.
Ha elkezdtem enni, nagyon sokat tudtam magamba tömni. Azonban ez évente egyszer-kétszer történt meg. Nem volt szükségem tápanyagokra és a végén rájöttem, hogy felesleges a húsok kicsontozásával és megsütésével bajlódnom. Mindent úgy ettem ahogy volt és gyomrom elfogadta. Könnyedén felemésztettem, de csak egy év leforgása alatt.
Tikkasztó meleg volt. Izzadtam és kezeimmel törölgettem homlokomról induló izzadság cseppjeimet. A légkondi be volt kapcsolva, de egy ilyen, leszigeteletlen házban nem mentem vele sokra. Főleg, hogy Kaliforniában mindig ilyen időjárás volt. Nem is beszélve arról, hogy tiszta vad-nyugat. Egy sivatag szélén lettek felépítve házak és, bár fogalmam sincs hogyan kerültem ide, tetszett az itt lét.
Kicsapódott a bejárati ajtóm és egy védőkesztyűs, arcmaszkos nő lépett be rajta. Gondatlanul becsapta maga mögött a nyílászárót, mely kinyílt újra. A nő felém indult, de én már nem voltam a kanapén.
Kislisszantam az ajtó és az ajtókeret közti apró résen. Újra éreztem mindenemet és az összes futóerőmet bevetve futottam, amíg újra el nem vesztettem érzékeimet, és újra...
Kígyó lettem.
Lassan már a hetedik éve lakom a sivatagban. Szerintem már minden kis területét megjártam ennyi idő alatt, bár ugyanúgy néznek ki a részei. Kaktuszok mindenütt, kisebbek-nagyobbak. Néhol, elvétve fák. Mégis, ami tényleg mindenütt ugyanaz, az a homok.
Akármerre nézel csak homokot látsz. Hol dombokba verődve, több méter magasságba nyúlva, hol méternyi mélységben, gödörként. Szerintem gyönyörű és megunhatatlan látvány. Bár mindennap látom, nem tudok betelni vele. Minden nap változnak a gödrök és a dombok. A szél viszi és hozza, több kilométerről is a szemcséket és éppen, ahol kedve van, ledobja. A hullámokhoz hasonló vonalak, melyek megjelennek a homok tetején. Gyönyörű élmény az úgynevezett; homoktenger közepén élni.
Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, mi történik testemmel, egyszerűen azt éreztem; mindenem összement. Ismét.
Ezelőtt nem történt még ilyen.
Siklottam és számomra lehetetlenül gyorsan haladtam előre, egyenesen a végtelen homoktengerbe. Az apró, durva szemcsék csiklandozták hasamat, de meglepetésemre, nem égettek. Éreztem, de nem fájt. Ami meglepett, hiszen mindig is fájlaltam a bőrömet, amikor az érdes homokszemcsék hozzámértek. De akkor nem.
Eljutottam egy fához, ami alatt árnyékot találtam, így ott megbújva figyeltem a könnyedséggel észrevehető horizontot. Egyenes vonala volt, de furcsálltam valamit.
Akárhányszor kijöttem ide és a napnyugtát, esetlegesen a napfelkeltét megnéztem, alacsonyabbnak tűnt a horizont vonal. Akkor nagyon magasan volt.
Ezek az apró, megmagyarázhatatlannak tűnően érdekes dolgok voltak azok, amik a megoldásra rávezettek.
Kígyó voltam.
Nem tudtam hogyan, s miért. De akkor, ott kígyó voltam és nem tudtam emberré válni.
Az évek során persze rájöttem, hogy nem tudom irányítani "képességemet". Rájöttem, hogy tizenhat éves koromig, miért nem változtam át kígyóvá. Az emberekre jellemző helyzetekben voltam, mindig a házamban mozgolódtam. Az agyam azt üzente testemnek, ne változtasson át másik felemmé, mert most emberi tulajdonságaimra van szükségem.
Vészhelyzetekben, mint például azon a bizonyos napon, a testem vészriadót fújt. Kisebbé és észrevehetetlenebbé tett. Átváltoztam kígyóvá.
Amióta a sivatagban tengetem napjaimat, egyre kevesebbet mozgok emberi kinézettel, persze vannak kivételek. A testem néha megunja az állat létet és, mint általában jel nélkül férfivá változtat vissza. Ez mondjuk vadászatnál nagyon rosszul szokott kijönni. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy éppen elkaptam volna magamnak egy egy évre elegendő nagyságú zsákmányt, de testem megakadályozott. Ilyenkor persze dühöngtem, de gyorsan lenyugodtam és megvártam míg újra hüllőként térhetek vadászni.
Csendben mozogtam, szemeimet csak kiszemeltemen tartva. Nyelvemmel folyamatosan tereltem orrom felé a szagokat, hogy nem igazán jó látásom mellett, ne tévesszem el zsákmányomat. A kis földikutya nem is tudta, mi vár rá. Nem látott és nem hallott. Szerencsémre.
Apró volt és tehetetlen. Hirtelen csaptam le rá és fogaimat nyakába mélyesztettem. Méregfogaimból a gyilkolószer vénáiba áradt. Teste pillanatok alatt elgyengült és szívverése leállt.
Meghalt. Megöltem.
Állkapcsomat kiakasztottam és lassan kezdtem magamba tuszkolni apró, nagyjából tíz centiméteres testét. Kellemetlen volt az érzés, még mindig nem sikerült hozzászoknom. Ahogy sűrű, sötétbarna bundája torkomat érte és szétfeszítette azt belülről. Kellemetlen volt.
Leért gyomromba. Elvonultam egy csendes, nyugtató helyre, hol megemészthettem táplálékomat.
Így telt el életem egy különleges napja.
Különleges volt, mert ez volt a kiválasztott nap, amikor ebben az évben jóllakattam magamat háromszáz-hatvanöt teljes napra.
Különleges volt, mert akkor volt az utolsó étkezésem. Ezt akkor nem tudtam, hisz' egy kígyó nem érzi, ha valami baja van a szervezetének.
Valami belekerült a szervezetembe, aminek nem kellett volna és megfertőzött. Nem tudni, mi volt az, de nem volt jó hatással rám.
Idegrendszerem elgyengült és már az étel se tudott megemésztődni gyomromban. Szenvedtem. Belül. A tudtom nélkül.
Nem tudtam megmozdulni, mikor akartam és ettől kétségbeestem.
Visszaváltoztam emberi valómmá és akkor már éreztem a fájdalmakat, amiket a fertőzés okozott. Fájt. Elképesztően fájt. Nem tudtam, mit tegyek, csak szenvedtem az árnyékot adó fa alatt. Csak feküdtem a földön és halkan tűrtem ahogy kínoz.
Felemésztett a vírus, belülről kezdte és a végére nem maradt testemből semmi. Semmi az ég világon.
Még az emberek agyában sem maradtam meg, mint egy halvány emlék. A sivatag minden része ismert már, de elfelejtett, ahogy mindenem eltűnt a föld színéről és beleivódott a sivatagi homokba. Az egyetlen dolgok, amik emlékezni fognak rám azok a fa, mely alatt elvesztettem életem és a ház, melyben megkaptam a lehetőséget az életre.
De ezekre én is emlékezni fogok. Halott testem mindenre emlékezni fog, de amik évtizedek múltával is meg fognak benne maradni, az ez a két fontos hely lesz.
A életem kezdete.
És az életem vége.
Egy egyszintes, csúnyácska, de lakható építményben laktam. Három szoba volt; a hálószobám; a konyhával és ebédlővel egybenyitott nappali, mely az előszoba is volt; és egy fürdőszoba. Minden meg volt, amire szükségem volt. Víz, légkondicionáló, alkohol és ételek. De volt valami nagyon fura az étkezésemmel kapcsolatban.
Ha elkezdtem enni, nagyon sokat tudtam magamba tömni. Azonban ez évente egyszer-kétszer történt meg. Nem volt szükségem tápanyagokra és a végén rájöttem, hogy felesleges a húsok kicsontozásával és megsütésével bajlódnom. Mindent úgy ettem ahogy volt és gyomrom elfogadta. Könnyedén felemésztettem, de csak egy év leforgása alatt.
Tikkasztó meleg volt. Izzadtam és kezeimmel törölgettem homlokomról induló izzadság cseppjeimet. A légkondi be volt kapcsolva, de egy ilyen, leszigeteletlen házban nem mentem vele sokra. Főleg, hogy Kaliforniában mindig ilyen időjárás volt. Nem is beszélve arról, hogy tiszta vad-nyugat. Egy sivatag szélén lettek felépítve házak és, bár fogalmam sincs hogyan kerültem ide, tetszett az itt lét.
Kicsapódott a bejárati ajtóm és egy védőkesztyűs, arcmaszkos nő lépett be rajta. Gondatlanul becsapta maga mögött a nyílászárót, mely kinyílt újra. A nő felém indult, de én már nem voltam a kanapén.
Kislisszantam az ajtó és az ajtókeret közti apró résen. Újra éreztem mindenemet és az összes futóerőmet bevetve futottam, amíg újra el nem vesztettem érzékeimet, és újra...
Kígyó lettem.
Lassan már a hetedik éve lakom a sivatagban. Szerintem már minden kis területét megjártam ennyi idő alatt, bár ugyanúgy néznek ki a részei. Kaktuszok mindenütt, kisebbek-nagyobbak. Néhol, elvétve fák. Mégis, ami tényleg mindenütt ugyanaz, az a homok.
Akármerre nézel csak homokot látsz. Hol dombokba verődve, több méter magasságba nyúlva, hol méternyi mélységben, gödörként. Szerintem gyönyörű és megunhatatlan látvány. Bár mindennap látom, nem tudok betelni vele. Minden nap változnak a gödrök és a dombok. A szél viszi és hozza, több kilométerről is a szemcséket és éppen, ahol kedve van, ledobja. A hullámokhoz hasonló vonalak, melyek megjelennek a homok tetején. Gyönyörű élmény az úgynevezett; homoktenger közepén élni.
Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, mi történik testemmel, egyszerűen azt éreztem; mindenem összement. Ismét.
Ezelőtt nem történt még ilyen.
Siklottam és számomra lehetetlenül gyorsan haladtam előre, egyenesen a végtelen homoktengerbe. Az apró, durva szemcsék csiklandozták hasamat, de meglepetésemre, nem égettek. Éreztem, de nem fájt. Ami meglepett, hiszen mindig is fájlaltam a bőrömet, amikor az érdes homokszemcsék hozzámértek. De akkor nem.
Eljutottam egy fához, ami alatt árnyékot találtam, így ott megbújva figyeltem a könnyedséggel észrevehető horizontot. Egyenes vonala volt, de furcsálltam valamit.
Akárhányszor kijöttem ide és a napnyugtát, esetlegesen a napfelkeltét megnéztem, alacsonyabbnak tűnt a horizont vonal. Akkor nagyon magasan volt.
Ezek az apró, megmagyarázhatatlannak tűnően érdekes dolgok voltak azok, amik a megoldásra rávezettek.
Kígyó voltam.
Nem tudtam hogyan, s miért. De akkor, ott kígyó voltam és nem tudtam emberré válni.
Az évek során persze rájöttem, hogy nem tudom irányítani "képességemet". Rájöttem, hogy tizenhat éves koromig, miért nem változtam át kígyóvá. Az emberekre jellemző helyzetekben voltam, mindig a házamban mozgolódtam. Az agyam azt üzente testemnek, ne változtasson át másik felemmé, mert most emberi tulajdonságaimra van szükségem.
Vészhelyzetekben, mint például azon a bizonyos napon, a testem vészriadót fújt. Kisebbé és észrevehetetlenebbé tett. Átváltoztam kígyóvá.
Amióta a sivatagban tengetem napjaimat, egyre kevesebbet mozgok emberi kinézettel, persze vannak kivételek. A testem néha megunja az állat létet és, mint általában jel nélkül férfivá változtat vissza. Ez mondjuk vadászatnál nagyon rosszul szokott kijönni. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy éppen elkaptam volna magamnak egy egy évre elegendő nagyságú zsákmányt, de testem megakadályozott. Ilyenkor persze dühöngtem, de gyorsan lenyugodtam és megvártam míg újra hüllőként térhetek vadászni.
Csendben mozogtam, szemeimet csak kiszemeltemen tartva. Nyelvemmel folyamatosan tereltem orrom felé a szagokat, hogy nem igazán jó látásom mellett, ne tévesszem el zsákmányomat. A kis földikutya nem is tudta, mi vár rá. Nem látott és nem hallott. Szerencsémre.
Apró volt és tehetetlen. Hirtelen csaptam le rá és fogaimat nyakába mélyesztettem. Méregfogaimból a gyilkolószer vénáiba áradt. Teste pillanatok alatt elgyengült és szívverése leállt.
Meghalt. Megöltem.
Állkapcsomat kiakasztottam és lassan kezdtem magamba tuszkolni apró, nagyjából tíz centiméteres testét. Kellemetlen volt az érzés, még mindig nem sikerült hozzászoknom. Ahogy sűrű, sötétbarna bundája torkomat érte és szétfeszítette azt belülről. Kellemetlen volt.
Leért gyomromba. Elvonultam egy csendes, nyugtató helyre, hol megemészthettem táplálékomat.
Így telt el életem egy különleges napja.
Különleges volt, mert ez volt a kiválasztott nap, amikor ebben az évben jóllakattam magamat háromszáz-hatvanöt teljes napra.
Különleges volt, mert akkor volt az utolsó étkezésem. Ezt akkor nem tudtam, hisz' egy kígyó nem érzi, ha valami baja van a szervezetének.
Valami belekerült a szervezetembe, aminek nem kellett volna és megfertőzött. Nem tudni, mi volt az, de nem volt jó hatással rám.
Idegrendszerem elgyengült és már az étel se tudott megemésztődni gyomromban. Szenvedtem. Belül. A tudtom nélkül.
Nem tudtam megmozdulni, mikor akartam és ettől kétségbeestem.
Visszaváltoztam emberi valómmá és akkor már éreztem a fájdalmakat, amiket a fertőzés okozott. Fájt. Elképesztően fájt. Nem tudtam, mit tegyek, csak szenvedtem az árnyékot adó fa alatt. Csak feküdtem a földön és halkan tűrtem ahogy kínoz.
Felemésztett a vírus, belülről kezdte és a végére nem maradt testemből semmi. Semmi az ég világon.
Még az emberek agyában sem maradtam meg, mint egy halvány emlék. A sivatag minden része ismert már, de elfelejtett, ahogy mindenem eltűnt a föld színéről és beleivódott a sivatagi homokba. Az egyetlen dolgok, amik emlékezni fognak rám azok a fa, mely alatt elvesztettem életem és a ház, melyben megkaptam a lehetőséget az életre.
De ezekre én is emlékezni fogok. Halott testem mindenre emlékezni fog, de amik évtizedek múltával is meg fognak benne maradni, az ez a két fontos hely lesz.
A életem kezdete.
És az életem vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése