The boy who has nothing except... ~ ChanYeol - 1. rész

The boy who has nothing except...

Park ChanYeol

"Áh, Park ChanYeol, a milliomos stréber!", mondják. Soha életemben nem vettem magamra a rossz szavakat, pedig az általános iskolai éveim is így teltek el. Viszont, én tudom, hogy azzal, hogy tanulok, sok mindent fogok tudni elérni az életben. Amíg ők nem fognak jól fizető munkahelyre kerülni, és egyik helyről, a másikra vándorolnak, jobb munkahelyet keresve, én valószínűleg már háromszor körbeutaztam a világot a leendő házastársammal és boldogan élek. Igen, ebben a jövőben az is biztosít, hogy a szüleim egy világhíres cégnél dolgoznak, sok fizetést kapnak, hiszen fontos szerepeket is töltenek be.
De mindez nem érdekel, mindannyian csak féltékenyek. Lassan azonban megunják a piszkálódást, mert én, mint normális ember, nem veszek magamra semmit, azok közül, amiket mondanak, és csak rájuk mosolyogva kívánok szép napot. Szokták mondani, kill them with kindness. És én ezt is teszem. Csak annyi a különbség, hogy azért teszem, mert tényleg nem akarnék senkivel rosszban lenni... De, hát nem lehet mindenki, mindenkivel jóban, igaz?

Lakásomból, az attól pár saroknyira lévő idős otthonba indulok. Nem csak nagymamám miatt járok ide, de azért is, hogy az ápolóknak besegíthessek. A alapítója ennek az otthonnak jó barátja nagymamámnak, így az egész családnak is, és mivel szeretek az emberekkel foglalkozni, megkért, hogy segítsek be néha, ha iskola után rá érek, és persze, ha szeretnék. Én meg hát jószívű cukorbogyóként belegyeztem, így, igaz hetente csak egyszer, de eljövök, hogy segítsek. Nincs túl sok ápoló, manapság nem sokan tanulják már ezt ki, pedig igenis kellemes. Az idősek nagyon rendesek és legtöbbször életvidámak, még, ha tudják is, hogy nem véletlenül kerültek ide. Bár a többségük azért lett idehozva, mert a családja már nem tud róla gondoskodni. Amibe számomra elég szomorú belegondolni...
Nem is tudom, mit tennék, ha a szüleimnek ide kellene kerülnie, mert én már nem lennék képes gondoskodni róluk. Aish... Jó pár órákat szoktam itt eltölteni, az öregek ismernek, és örülnek is nekem általában. Én pedig ezt ugyanígy viszonozom is. Addig se otthon ülök tehetetlenül, a kanapéról a tévét bámulva, egyedül.

Kellemes, mégis kellemetlen egyedül lakni úgy, hogy még iskolába is járok. Igaz, a szüleimet is elég gyakran látogatom, ha pedig, éppen én nem tehetem ezt meg, ők mindenképpen eljönnek hozzám.
Egy bő másfél éve szerintem, hogy elköltöztem, persze nem önszántamból. De anyáék sem haragból, vagy bármi gond miatt "dobtak ki otthonról". Csak úgy gondolták, nekem is önállóbbnak kellene lennem, így huszonöt felé közeledve, és nekik se kéne már hozzám ragaszkodniuk ennyire. A nővéremet is valahogy ilyen kora felé küldhették el, talán kicsit később, hisz, ő mégis csak egy lány, akit azért a család nehezebben enged szabad útra. De ő azóta teljesen jól meg van a férjével és a közelgő első gyermekével, és jól fizető, hírbemondó állásával. Hat és fél-hét év van köztünk, és csodálom a nővéremet, hogy ilyen hamar, ennyi mindent elért, míg én itt vagyok, senki nincs, akit szerethetnék, akivel leélhetném az életemet.
Yah, nem kéne ilyeneken gondolkoznom még, ráérek, előttem az egész élet!

Péntek van, ilyenkor természetesen mindenki bulizni megy, túl sok ember van ilyenkor az utcákon, akiket ismerek. Végül is nem olyan nagy baj ez, csak néha megkapom azokat a jól ismert, furcsálló tekinteteket.
Ugyanolyan tinédzser vagyok, mint ők, szeretek bulizni attól még, hogy tanulok, hogy szép jövőm legyen. És ezt sem tudják valahogy felfogni. Mindig piszkálnak "Nem kéne már aludnod, Park? Kilenc óra elmúlott.", és képen röhögnek. Én viszont csak jó mulatást kívánok nekik, és megyek tovább, a szokásos bulihelyre, ahol már szinte az egész személyzetet ismerem. Hiszen majdnem minden pénteken ide járok, és ha éppen úgy van, hogy nincs túl jó kedvem, itt biztos találok valakit, aki majd segíthet visszahozni a Happy Virus énemet.
Egy, az iskolából ismerős, felsőbb éves lány jön velem szembe már az épületben. Vigyorogva lépek oda hozzá és belé karolva húzom a bárpulthoz, hogy kérjek mindkettőnknek, egy-egy italt. Ahogy látom, ő már nem szomjas annyira, ha szépen akarom magam kifejezni, heh. Könnyebb dolgom lesz, úgy érzem.
Körülbelül két hete voltam utoljára bulizni, bárhol is, nekem is kijár ám a szórakozás. És ma meg is kapom, ami kijár nekem, hehe.

You thought It - Negyedik rész - A hűn szeretett bűntettekkel teli

Negyedik rész - A hűn szeretett bűntettekkel teli

"Hiszed, hogy a szüleid gondoskodni fognak rólad, bármit teszel. Hiszed, hogy el fogják feledni, ha valami rosszat teszel ellenük. Hiszed, hogy a bocsánatod elfogadása igazi. Hiszed, hogy a családod tényleg törődni fog veled végtelen sok hiba elkövetése után.
De ez nem így van, el kell szomorítsalak. Lehet, hogy a szüleid. Lehet, hogy miattuk vagy most a világon. Lehet, hogy mindent nekik köszönhetsz, jót és rosszat egyaránt. De sajnos (vagy nem annyira), ők is emberből vannak. Nekik is van egy tűrőhatáruk. Amit, biztos vagyok benne, hogy nem egyszer játszottál már meg. Ugyanis én elég sokszor kerültem arra a bizonyos határra, vagy éppen azon túlra. És nem kellemes, az az igazság.
De az ember abból is áll, hogy egy idő után, az a bizonyos, megszokott dolog már nem zavarja, már nem dühíti fel, már inkább elengedi a füle mellett és hagyja folyni az árral.
És a szüleid is ezt teszik. Egy csíntalanságodat elengedik szó nélkül, és jót nevettek rajta a bocsánat után. A második kicsit rizikós, de azt is le lehet nevetni. A harmadiknál már döcög a léc, megkapod a jól kiérdemelt szidást, de ennyi. És ez így megy szépen, fokozatosan, amíg ki nem játszod az utolsó kártyádig, és már a határ szélén állsz.
Ott állsz a határ szélén, édesapád szemeibe bámulsz, melyek lángokat szórnak, keze, melyben a falécet szorongatja feléd lendül, vállon ér. Képtelen vagy mozdulni, lesokkoltál, de tovább bámulsz a férfi szemébe, nem fejezel ki semmit az arcodon, csak a színtiszta dühöt, ami az elejétől fogva ott van fiatal arcodon. A kéz visszahúzódik, de csak addig, amíg egy újabb szöget nem talál, ahol biztosan fájdalmasan érhet az általa tartott léccel. A nyakadra sújt le a kicsit erősebb csapás, arcod megrándul, de csak te érzed, senki körülötted nem észleli. Lejátszódik ismét az a pár tizedmásodpercnyi pihenőidő, amíg a kar visszahúz, majd ismét lendül. Tudod, hogy ez tényleg fájni fog, hogy nyoma marad, hogy rá fognak kérdezni, mi történt. De nem állsz ellen, magabiztosan tartod magad, kihúzott háttal, már érzéstelen arccal, pár könnycseppel megtelt szemekkel, hisz túl rég pislogtál már. A következő pillanatban már érzed a fájdalmat fejeden, oda is kapsz, fejed lehajtod, mindössze egy másodperc erejéig. Nem törhetsz meg. Felkapod a sértett testrészed, mélyen nézel a téged most bántalmazó férfi szemeibe, mik könnyekkel, de dühvel tele néznek vissza rád. Kiabálás minden, amit hallasz. Felkapod a füzeteid, leszállsz a padról és felfutsz a bejárati ajtóig, amit nyugodtan csuksz be, nem akarsz nekik annyi örömet okozni, hogy feldúltan lássanak ez miatt.
Amíg a lépcsőn futsz, szeded a lábaidat, hogy minél előbb a szobádba érj, szemeidet maró könnyeidet kiereszted, szobádba beérsz, becsapod az ajtót és a földre rogysz.
Nem tudod, mit tegyél. Nem tudod, miért sírsz, ordítasz, égsz. Égnek, lángolnak a helyek, ahol meg lettél ütve. A fejed vérzik, a homlokodon keresztül végigfolyik orrnyergeden, hegyéről lecsöppen, az első csepp a földre, a következő ajkaidra. Ott vegyül szád vérével, mely ajkaid bőre alól serken ki, hiszen felharaptad azt.
Csapkodsz, dühöngsz, ordítasz, könnyeid folyóként zúdulnak szemeidből, a levegő után kapkodsz, úgy érzed mindjárt megfulladsz, tüdejeid fájnak, hasogatnak, egyre kisebbé zsugorodnak, ellentétben a gombóccal a torkodban. Nem tudsz nyelni, a nyál megakad a torkodon, köhögni kezdesz, fuldokolsz, de nincs ott senki, hogy segítsen.
Egyedül vagy, mit teszel? Nem tudsz segítséget kérni, nincs kitől. Nincsen senki, aki szeret, aki most ott feküdne melletted a vérrel kevert nyáltócsában, a fejedet simogatva és kedves, szerető szavakat suttogva a füledbe, közben meleg testéhez ölelve a te rázkódó, egyre csak kihűlő alkatodat.
Mit tennél?
Szeretném a választ!
Én nem tudtam, mit tegyek, csak feküdtem, bámultam a barna plafont, próbálva arra koncentrálva elmúlasztani minden bajomat, abbahagyni a köhögést, letörölni könnyeimet. De csak jobban rázott a hideg, az emlékek, a fájdalom, ami egy év alatt felgyülemlett bennem. Egy nagyobb köhögőgörcs közben fel kellett üljek, nem volt minek felszakadnia légcsövem faláról, vért köptem, még vörösebb lett a nyáltócsa, amiben tenyereltem.
MIT. TETTÉL. VOLNA.
Felkeltem és feltakarítottam mindent, lemostam magamat, persze nedves törlőkendőket használva és a saját törölközőimet. Pár korty vizet lenyomtam kissé felszabadult gyomromba és az ágyamra ültem. Folytattam a videót, amit elkezdtem, mielőtt ez az egész történt volna.
Próbáltam mindent elfelejteni,  és boldognak lenni, amiért azokat boldognak látom, akiket szeretek, és akik biztosan viszont szeretnek. Hiszen az énekesek szeretik a rajongóikat, nem de? Ők az egyetlenek számomra."

2017. Március 25. 20.23

Csendben, ölbetett kézzel ültem a kocsink hátsó ülésén, várva, hogy megérkezzünk egy ismerősömhöz.
Az incidens után édesanyámmal megbeszéltem, hogy adja oda a telefonját, hiszen minden szórakozási lehetőségemet elvette az életemet adó, majd kis híján el is vevő férfi. Megbeszéltem akkori legjobb barátommal, hogy had maradjak nála estére, mert kissé összevesztem a szüleimmel. Természetesen megengedte, az édesanyja örült is neki.
Az a nő teljes szívéből szeretett engem, úgy kezelt, mintha a saját fia lennék, imádta, hogy boldogságot hozok legnagyobb fia, és két kisebb ikerpárja életébe. És én ennek mindennél jobban örültem.
Kiszálltam az autóból, becsöngettem az ajtón. Pár másodpercen belül meg is jelent legjobb barátom magas alakja a kinyíló ajtó mögött. Gyorsan léptem be, testéhez csapódtam, karjaimat szorosan fontam csípője köré, fejemet mellkasába rejtettem, nem engedtem el, engem mozdítva zárta vissza az ajtót egy kézzel, mivel a másikkal közben hajamat és hátamat simizte.
-Ki hozott el?-kérdezte lágyan, már mindkét karjával apró testemet tartva, állát fejem búbjára támasztva.
-Anya-áék...-szipogtam, hangom el-elcsúszott mellkasába motyogásom közben. Bólintott, éreztem, de ennyi. Tovább ölelt, amíg meg nem hallotta édesanyja lépteit a lépcsőn. Elengedtem őt, és vörös, bevérzett szemekkel lépdeltem a még magasabb nőhöz, aki egy olyan anyai ölelésbe vont, amiben még soha nem volt részem.
-E-elnézést a késői zavarásért...
-Ennyire sikerült összeveszni, Yoongz?-Fejem simizését nem hagyta abba, amíg én azt fel nem emeltem, hogy szemeibe nézve válaszoljak.
-Há-hát úgy tűnik.-rántottam vállat, mire a nő elengedett és egy puszit nyomva arcomra vissza is ment az alsó szintre. Akkori legjobb barátom felé fordultam, halvány mosolyt eresztettem meg felé, mire nekem vágódott, és még szorosabb ölelésben részesített. Beterelt a szobájába, ahol lábával behajtotta az ajtót és tovább ölelt. Ledobtam hátitáskámat a földre, majd cipőimet is lerúgtam, így még alacsonyabb lettem a fiúhoz képest.
-Minden rendben?-kellemesen mély, esti rekedtséggel teli hangja simogatta füleimet. Egy aligha meggyőző 'uhhum'-nél, egy apró bólintásnál többre nem telt.

"Őszintén, ott csak egy puszira, és egy boldog éjszakára lett volna szükségem a legjobb barátommal. De nem tehettem meg azt, amit két és fél hete semmi előrejelzés nélkül, bárhol megcsináltam.
Veszettül szerelmes voltam belé, és még mindig vagyok, de neki akkor volt barátnője, akit én bár ki nem állhattam, nem szóltam ellene, hiszen nem volt már olyan a kapcsolatom a "legjobb barátommal" se, mint régen.
Mindent elrontott az önbántalmazásom, a sok rosszullétem, az, hogy bevallottam neki, szerelmes vagyok belé.
De ott, abban a pillanatban, azon a napon is tehetetlen voltam, pont úgy, mint mikor a földön fuldokoltam, saját nyálam és vérem keverékében.
Ezt érdemeltem."