The boy who has nothing except...
Park ChanYeol
"Áh, Park ChanYeol, a milliomos stréber!", mondják. Soha életemben nem vettem magamra a rossz szavakat, pedig az általános iskolai éveim is így teltek el. Viszont, én tudom, hogy azzal, hogy tanulok, sok mindent fogok tudni elérni az életben. Amíg ők nem fognak jól fizető munkahelyre kerülni, és egyik helyről, a másikra vándorolnak, jobb munkahelyet keresve, én valószínűleg már háromszor körbeutaztam a világot a leendő házastársammal és boldogan élek. Igen, ebben a jövőben az is biztosít, hogy a szüleim egy világhíres cégnél dolgoznak, sok fizetést kapnak, hiszen fontos szerepeket is töltenek be.
De mindez nem érdekel, mindannyian csak féltékenyek. Lassan azonban megunják a piszkálódást, mert én, mint normális ember, nem veszek magamra semmit, azok közül, amiket mondanak, és csak rájuk mosolyogva kívánok szép napot. Szokták mondani, kill them with kindness. És én ezt is teszem. Csak annyi a különbség, hogy azért teszem, mert tényleg nem akarnék senkivel rosszban lenni... De, hát nem lehet mindenki, mindenkivel jóban, igaz?
Lakásomból, az attól pár saroknyira lévő idős otthonba indulok. Nem csak nagymamám miatt járok ide, de azért is, hogy az ápolóknak besegíthessek. A alapítója ennek az otthonnak jó barátja nagymamámnak, így az egész családnak is, és mivel szeretek az emberekkel foglalkozni, megkért, hogy segítsek be néha, ha iskola után rá érek, és persze, ha szeretnék. Én meg hát jószívű cukorbogyóként belegyeztem, így, igaz hetente csak egyszer, de eljövök, hogy segítsek. Nincs túl sok ápoló, manapság nem sokan tanulják már ezt ki, pedig igenis kellemes. Az idősek nagyon rendesek és legtöbbször életvidámak, még, ha tudják is, hogy nem véletlenül kerültek ide. Bár a többségük azért lett idehozva, mert a családja már nem tud róla gondoskodni. Amibe számomra elég szomorú belegondolni...
Nem is tudom, mit tennék, ha a szüleimnek ide kellene kerülnie, mert én már nem lennék képes gondoskodni róluk. Aish... Jó pár órákat szoktam itt eltölteni, az öregek ismernek, és örülnek is nekem általában. Én pedig ezt ugyanígy viszonozom is. Addig se otthon ülök tehetetlenül, a kanapéról a tévét bámulva, egyedül.
Kellemes, mégis kellemetlen egyedül lakni úgy, hogy még iskolába is járok. Igaz, a szüleimet is elég gyakran látogatom, ha pedig, éppen én nem tehetem ezt meg, ők mindenképpen eljönnek hozzám.
Egy bő másfél éve szerintem, hogy elköltöztem, persze nem önszántamból. De anyáék sem haragból, vagy bármi gond miatt "dobtak ki otthonról". Csak úgy gondolták, nekem is önállóbbnak kellene lennem, így huszonöt felé közeledve, és nekik se kéne már hozzám ragaszkodniuk ennyire. A nővéremet is valahogy ilyen kora felé küldhették el, talán kicsit később, hisz, ő mégis csak egy lány, akit azért a család nehezebben enged szabad útra. De ő azóta teljesen jól meg van a férjével és a közelgő első gyermekével, és jól fizető, hírbemondó állásával. Hat és fél-hét év van köztünk, és csodálom a nővéremet, hogy ilyen hamar, ennyi mindent elért, míg én itt vagyok, senki nincs, akit szerethetnék, akivel leélhetném az életemet.
Yah, nem kéne ilyeneken gondolkoznom még, ráérek, előttem az egész élet!
Péntek van, ilyenkor természetesen mindenki bulizni megy, túl sok ember van ilyenkor az utcákon, akiket ismerek. Végül is nem olyan nagy baj ez, csak néha megkapom azokat a jól ismert, furcsálló tekinteteket.
Ugyanolyan tinédzser vagyok, mint ők, szeretek bulizni attól még, hogy tanulok, hogy szép jövőm legyen. És ezt sem tudják valahogy felfogni. Mindig piszkálnak "Nem kéne már aludnod, Park? Kilenc óra elmúlott.", és képen röhögnek. Én viszont csak jó mulatást kívánok nekik, és megyek tovább, a szokásos bulihelyre, ahol már szinte az egész személyzetet ismerem. Hiszen majdnem minden pénteken ide járok, és ha éppen úgy van, hogy nincs túl jó kedvem, itt biztos találok valakit, aki majd segíthet visszahozni a Happy Virus énemet.
Egy, az iskolából ismerős, felsőbb éves lány jön velem szembe már az épületben. Vigyorogva lépek oda hozzá és belé karolva húzom a bárpulthoz, hogy kérjek mindkettőnknek, egy-egy italt. Ahogy látom, ő már nem szomjas annyira, ha szépen akarom magam kifejezni, heh. Könnyebb dolgom lesz, úgy érzem.
Körülbelül két hete voltam utoljára bulizni, bárhol is, nekem is kijár ám a szórakozás. És ma meg is kapom, ami kijár nekem, hehe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése