The boy who has nothing except...
YoonGi / Suga
Min YoonGi vagyok, de a környezetemben jobban szeretem a Suga-t. Nem szeretem az igazi nevemet használni.
Egy jó ideje, hogy nincs rendes, fűthető, vagy hűthető fedél a fejem felett. Négy-öt év is eltelhetett azóta... Talán. Nem igazán vagyok tisztában a napokkal, a hónapokkal bár el tudok számolni, hiszen az évszakok mégis csak változnak, de a napok már kevésbé mennének. Az idő a csuklómon lévő, régi óráról leolvasható, bár az óraállítgatások miatt, talán el vagyok csúszva eggyel, kettővel. De, mit is számít az?
Ezt kérdeztem magamtól, amikor kicsi voltam. Amikor anyáék a pénzen veszekedtek.
Egy átlag alatti családból származtam, mindig voltak konfliktusok, de az utolsó pár hónapban, mielőtt minden szörnyűség a nyakunkba borult volna, ezek sokkal erősebbek és sűrűbbek lettek. Főleg anya és apa között.
Sose tudták jól beosztani azt a kevéske fizetést, amit édesanyám varrónőként, míg édesapám asztalosként kapott. Hiába olyan szakmák voltak ezek, amiket kerestek az emberek, a város azon részén, ahol mi éltünk... Próbáltunk élni... Nem volt nagy kereslet ilyenekre. Mindenki inkább az étel, ital, és meleg vízellátásra koncentrált.
Bár jól megvoltunk, egy nap arra jöttem haza, hogy apám mozdulatlanul fekszik a konyhapadlón, anyám sírását az egyik szobából hallottam kitörni. Honnan tudhattam volna, mi történt? Biztos vagyok benne, a mai napig is, hogy megint egy veszekedés volt az, ami miatt apa ott feküdt. De nem érdekelt. A mentőket felhívtam, anyám talán akkor még észre se vette, hogy hazajöttem, oly hangosan sírt.
A mentőkkel együtt a rendőrség is kijött, csak velük mertem szülőm halott teste közelébe menni, akkor derült ki, hogy másik nevelőm leszúrta. Nálam mivel nem találtak semmit, de anyám még mindig az egereket itatta, elfogták. Hiszen egyértelmű vádlott volt.
Engem ott hagytak az akkor már üres házban, teljesen egyedül. Egy alig tizenhét éves fiatalt, aki tudatlan volt, ismerni akart, tanulni még a világról, de ezt nem tehette tovább meg. Nem volt, ki finanszírozza neki.
A nagyszüleim már rég halottak voltak akkor, így senkihez nem tudtak adni, hogy vigyázzanak rám. Azt mondtam jól leszek, nekiálltam dolgozni, hátha ki tudom fizetni a lakást, amiben hárman laktunk.
De nem, hónapok múlva a késedelmeim egyre csak nőttek, a lakások kiadója folyamatosan figyelmeztetett, így hát éppen a tizenhetedik születésnapom előtt kilakoltatott.
Szörnyű volt. Nem tudtam, mit tegyek, hiszen olyan fiatal fejjel, szinte semmit nem tudtam volna megoldani.
Az a pár ruhám, amit még hagyott, hogy magammal vigyek, illetve a pénzem és néhány csomagolt étel volt nálam, a kis hátizsákomban. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy pont elkezdődött a tavasz, a jó idő.
Napokon keresztül sírtam, a házunk közelében egy sikátorban telepedtem le, azt hittem ott jó lesz, ott volt felettem egy kis palatető. De nem. Ugyanúgy szenvedtem. Az emberek megnéztek és undorodó tekinteteket kaptam csak. Kurvára rosszul esett.
Mindent magamra próbáltam fogni. Hogy, miért nem kezdtem el dolgozni előbb. Hogy, miért nem álltam a szüleim közé. Hogy miért nem mentem aznap korábban haza, ahelyett, hogy a haverommal mentem volna sört lopni.
De rá kellett jöjjek. Semmi nem az én hibám volt. Mégis... Azóta se tudom, akkor kié?
Azóta találtam egy "jobb helyet". Egy állandónak nevezhető kis helyet, ahova a lélek nem jár. Egy alig használt híd alatti kis patakocskának a partja, amit tökéletesen takarnak a körülötte, kb két-három méterre kezdődő, mesterséges erdőfélét alakító fák, és a híd maga is.
A pénz, amit találok, vagy lopok, elég arra, hogy egy szintén ilyen sorsú férfitól, szinte semmi áron vegyem a lopott füvét és drogjait. Hogy ez miért megy így? Nem tudom. Nem annyira rossz a környék, bár csak az egyetem dobja fel a hangulatát, néhány lakás körülötte elég lepukkant, és olyan családok élhetnek bennünk, mint amilyen az enyém is volt. De visszatérve, a drogokat egy másik embernek sokkal többért adom el, amiből ehetek, de a legfőbb, hogy innivalóra van pénzem, illetve néhanapján megengedhetek magamnak egy-egy doboz cigit. De nagyon ritkán, így spórolnom kell azzal. A koldulás nem az én stílusom, inkább a kis hidam alatt maradok egész nap, csak este indulok sétálni. akkor sokkal nyugodtabbak az utcák. Persze... Nem mindenhol.
A rossz, lenéző, undorodó tekintetekhez már hozzászoktam ez idő alatt. Nem hat rám semmi. Bár a szüleimmel ellentétben mindig is nyugodt lelkem volt. Soha nem hajlottam a veszekedés, rossz szavak irányába. A káromkodás más tészta, annak a sokszori hallása után, az ember rászokik.
De az iskolában is, ahova akkor jártam, jó tanuló voltam, szerettek a tanárok, mert illedelmes volt. Zsongtak körülöttem az emberek, hiszen kedves és aranyos voltam, hiába voltam tele swaggel, már akkor is (bár most már ez elszállt, az helyett a kosz, ami tapad rám). Elnéztek az emberek az felett, hogy milyen családom volt, hogy más volt a szexualitásom, nem érdekelte őket, mert ezen felül volt egy édes külsőm, és egy még édesebb belsőm, amit szerettem megmutatni. Most meg? Jó ha egyszer valamin elmosolyodok. Hiszen szoktam. Ki nem szokott mosolyogni? Néha, ha valami eszembe jut, még a szebb időkből...
Milyen gáz már, hogy még mindig képes vagyok egy-egy estét magamba roskadva, sírva tölteni...
túl érzékeny a lelkem és a testem egy ilyen világhoz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése