The boy who has nothing except... - 6. rész

The boy who has nothing except...

18+(?)

Figyelmeztetés: Felkavaró események említése, enyhén érintett szexuális tartalom.

Nem tudom, melyik az a tulajdonságom, vagy vezető érzelmem, amit azt mondta, hogy jó ötlet lesz igent mondani ChanYeol ajánlatára, miszerint szeretne ismerkedni, és belátni a jelenem mögé. Bár pontosan azt sem tudom, hogy ChanYeol-t mi vezérelte ehhez a vágyához. Hogy egy magamfajta fiúval kezdjen el ismerkedni. Mármint, vannak még olyan hajléktalanok, akiknek redszeresen adnak pénzt olyan emberek, akik már előtte is adtak, vagy hasonló. De miért pont ismerkedni? Persze, pénzt úgyse fogadnék el tőle. Az az én gondom, és kihúztam eddig is annyival, amennyim volt, ezután is menni fog.
Mindegy is. Belementem, már mindegy. A kíváncsiságom még mindig ugyanolyan nagy, így érdekel, hogy mi is fog ebből kisülni. Lehet, hogy sokan azt gondolnák, amíg volt gyerekkorom, tipikusan olyan gyerek voltam, aki inkább magában volt. De nem. Pont az ellenkezője, és bár nem szeretek dicsekedni -igaz ez nem gondolnám, hogy annak számít-, de elég kedvelt voltam az iskolában, sok barátom volt. De hol vannak a barátok, amikor bajba kerül az ember? Senki nem ajánlotta fel a segítségét, és most nézzétek meg, hol tartok. Egy teljesen random, és ismeretlen fiúval készülök leülni egy parkbeli padra, és kitárni neki a múltamat.
A legrosszabb tulajdonságom, hogy nagyon könnyen megnyílok akárkinek, és ez így, pár évvel később, olyan emberként, aki évek óta nem beszélt még annyit egy személlyel, mint ChanYeol-lal, csak romlik. Rámnéz és elkezdek neki kitárni mindent. Nem így kellene lennie... Nem tudhatom, hogy van-e hátsó szándéka. De mindeközben nem kéne így gondolkodnom egy én korú fiúról, akinek csak túl nagy a szíve, és segíteni akar, akinek csak tud. Mégis...
Nem szabad ránéznem, nem szabad hallgatnom kedves szavaira, nem szabad neki elmondanom mindent, szóról szóra... Sőt, semmit nem szabad neki mondani. Így is túl sokat tud már -igen, csak a koromat, és a nevet, amivel ebben a szaros városban futok, de ez is elég. Túl sok.
Szívem hevesebben kezd verni, mint ahogy amúgy alapjáraton teszi, tenyereim izzadni kezdenek, szemeimet nem tudom egy helyre koncetráltatni, ide-oda járnak a park gyönyörű zöld gyepén. Észre se vettem, hogy már ideértünk, hogy valószínűleg ChanYeol megint biztosan be se fogta a pofáját az ideúton. Hogy most is biztos beszél, de nem hallok semmit, úgy érzem, hogy a pánik hamarosan kitör belőlem, hogy már nem csak számomra észre vehető jelei jellennek meg... De ennek már mindegy. Érzem a fájdalmat tüdejeimben, és ez mintha visszarántana a valóságba. De aztán rájövök, nem a fájdalom az, ami visszaránt, hanem a melegség. A melegség, ami valaki másnak a testéből árad. És az a valaki nem kizárt, hogy ChanYeol.
Fejemet lassan fordítom a fekete hajú fiú felé, és beigazolódik minden, amit az előbb gondoltam. ChanYeol erős karjai izmos mellkasához szorítanak, talán már túl erősen, mert a levegővétel egyre nehezebb. Lehet, csak a gondolat miatt, hogy éppen egy ismeretlen fiú ölel, amíg én próbálom magamat lenyugtatni, de ez most pont nem segít.
Túl durván, vagy nem, de eltolom magamtól testét, s amennyire engedik a falécek, messze csúszok a fiútól. Szemeim nagyra nyílva néznek irányába, ő is egy meglepett arckifejezéssel tekint vissza rám. Ő mit van meglepődve? Vagy lehet nem kellett volna olyan durván ellöknöm...
-Bocsánat...-suttogom megint a gyepet nézve, inkább csak magamnak, mint neki. Meg se hallja szerintem, már nem érzem magamon szemeit.
-Mi történt?-Miért ilyen nyugtató a hangja? Miért éreztem magamat biztonságban karjaiban? De, ha biztonságban éreztem magamat a közelében, miért vagyok most ilyen? Min YoonGi, megörültél.
-Suga...-Nevemre felkapom fejemet, tekintetünk megint találkozik, de ezúttal pég fél perc múlva se szakítja ezt meg egyikünk se.-...mi történt? Miért vagy most ott, ahol?
Mintha egy interjún lennénk, úgy teszi fel a kérdéseket, mégis érzem az igazi érdeklődést, és törődést hangjában, amit egy interjúvolóéból kevés alkalommal lehet kivenni.
-Az én hibám... Azt mondják, az én hibám az egész, ChanYeol!-hangom bár elcsuklik, nem zavartatom magamat. Igaz, hogy már kezdek bekönnyezni. Nem kéne, Suga...
-Kik, Suga?-Őt érdekli... Senkit nem érdekelt, de őt... Őt érdekli.
-Senki...-Mintha most ezzel jobban összezavartam volna, mint akármi mással. De tudd meg ChanYeol, hogy magamat is ugyanannyira kavartam össze. Arca teljesen ismeretlenbe vált, talán gondolkozik, és látom, ahogy nyitja száját, valószínűleg azért, hogy megszólaljon. Megrázom fejemet, ezzel intve le.-Én voltam az végig, aki Min YoonGi-t hibáztattam a szüleim összetűzéseiért. Minden egyes nappal változik a véleményem, még soha nem sikerült magamat meggyőznöm arról teljesen, hogy semmi közöm nincsen ahhoz, hogy most itt vagyok.-Hallgat, olyan figyelmesen hallgat, hogy szívem olvadni kezd abból a jeges kis burokból, amit az évek során felépített maga köré.-Minden a pénzzel kezdődött. Mint ahogy az összes dolog ebben a világban. Te nem tudod, milyen érzés az, mikor arra kell hazamenned, hogy anyukád megint azért kiabál édesapáddal, mert az összes használható, és valamit érő pénzeteket elköltötte cigarettára, igaz? Hát nekem ez a mindennapjaim része volt. Ez volt az, ami miatt mindig kitört a veszekedés.-Kisebbet sóhajtok, és tarkómra simítom jobb kezemet, megvakargatva ott bőrömet, majd újra felnézek a mellettem ülőre. Ő ugyanúgy figyel, ugyanazzal az arccal, akárcsak egy tökéletesen kifaragott szobor.-Az egyik nap viszont... Különleges volt.-A mosoly, ami arcomra ül semmi boldogságot nem mutat, keserű, sírásra húzódó. ChanYeol szinte megijed. Oh, ugyan drága, nem kell...-Arra mentem haza, hogy édesapám teste vérbefagyva, mindenfelé, teljesen természetellenesen álló végtagokkal fekszik a kis lakásunk konyhájában. A gyomra környékén, pólójába ivódott vérével.-ChanYeol szemeiben annyira elveszek, miközben mesélek, hogy szinte nem is érzem a fájdalmat. Nincs sírhatnékom, mert ennek a fiúnak már a pillantása is biztonságot ad.-Anyám sírása áthallatszott a vékony falakon. De nem mertem mozdulni, nem akartam látni őt, így csak felhívtam a mentőket.-Sóhajtok, lábaimat felhúzom magamhoz, sarkaimat a pad szélére támasztva ölelem magamhoz térdeimet.-Nem akarom tudni, hogy mi idegesítette fel annyira az anyámat, hogy leszúrja az édesapámat... Nem akarom tudni, hogy mi történt volna, ha úgy döntök, hogy megkeresem anyát... Ha éppen nem érnek ki korán a mentők a rendőrséggel, és anya átjön a szobából. Nem akarom...-fejemet rázom közben, már csak érezve, de nem látva a fekete hajú tekintetét.-Lehet nem lennék itt. De az még mindig jobb lenne nekem is, mint amiben most élek.
ChanYeol felém lévő keze hátamra siklik, amitől egy kellemes hullám szalad végig gerincemen. Jól esik a gondoskodás.
-Ezután még azt a kevéske kis lakbért se tudtam fizetni abból a két munkából, amit suli mellett végeztem. Kidobott a házbérlő. És azóta itt vagyok.
-Hány éves voltál akkor?
-Tizenhat...
-T-tizen---hat??-Felnevetnék azon, ahogy visszakérdez, nem számított arra, hogy ennyi voltam. Egy bólintással erősítem meg saját magamat, ő pedig csak még jobban kiakad. Keze lekerül a hátamról, és a másikkal együtt hajában vesz el.
Nem tudok mit mondani, én is csak emésztem magamban a már százszor elismételt, és még egyszer át is élt történetet. Ma lehet, hogy úgy érzem, nem az én hibám, de holnap, mikor megébredek, újra magamat fogom az egész központjába helyezni.
-Ugye tudod... Hogy neked mindehhez semmi közöd? Hogy nem a... Te hibád...-Chan kissé félénken szólal meg, hangja remeg, de mégis ott van mögötte egy magabiztos rezgés.
-Ma még tudom. Holnap már én leszek az, aki ezt az egészet okozta.
-Nem! Mármint... .

ChanYeol POV

Az érzelmek, mint egy frissen áttört gáton át ömlő víz, úgy öntenek el engem. Tudtam, hogy sok, nem igazán jómódú család van, főleg ebben a városban de, hogy egy tizenhat éves fiú ilyen sorsra juthat a szülei butasága miatt. Sajnálom Suga-t, és hogy így kell már élnie, de ha ezt ki is mutatom, ő nem fogja jó szemmel nézni. Sokszor megkaptam már -nem csak tőle-, hogy nem kell sajnálni, az nem segít sokat semmin.
-...Nem tehetsz semmiről, ők voltak azok, akik nem tudták beosztani, milyük volt. Az lett volna a dolguk, hogy elélhetőséget biztosítsanak nem csak az egész családnak, de neked is a jövődre nézve.-Magyarázom, mégis feleslegesnek érzem, mert egyértelmű, hogy mindezt a mellettem ülő fiú is jól tudja. Ezt be is bizonyítja erőteljes bólogatásával. Én pedig tehetetlenül újra átvetem jobb kezemet a fiú vállán, és magamhoz húzva, másikkal is átölelem. Remélem megérti, amit próbálok vele megosztani.
Beszéltem már annyi hozzá hasonló emberrel, hogy tudom, tényleg nem kell a sajnálatom, de a segítség mindig, mindenkinek jól jön. Ezért is segítek, amikor és akinek csak tudok. Ezért akarok minél közelebb kerülni ehhez a védtelen, gyermek lelkű fiúhoz, és ahogy csak tudok itt lenni számára támasznak. Igaz, már biztos nem lesz teljes a segítségem, hiszen mindez évekkel ezelőtt történt, most pedig már egy látszólag sokkalta erősebb személyisége is kiépült.
Suga karjai viszonozzák ölelésemet, csípőm köré fonódnak, arca nyakamba fúródik, nekem pedig jobb kezem tarkójára csúszik, ott cirógatva puha bőrét és érzésre is zsíros haját. Apró sóhaj hagyja el számat, és egy halk kis hang, mi a 'sajnálom' szócskát formázza meg. Suga hümmögése jelzi, hogy hallotta, és nincs ellenére se, utóbbit még arca mélyebbre temetésével is megerősíti.
-Tudod... Igazad volt, hogy nem tudom, milyen érzés a pénzről veszekedő szüleid látványára hazamenni... De ez nem jelenti azt, hogy nem tudok együtt érezni, és sajnálatot érezni. Pont ezért segítek... Ezért szeretnék segíteni. Meg szeretném mutatni, milyen érés az, amikor a pénz a legkisebb dolog, ami miatt aggódni kell. Szeretném megmutatni neked az élet szép oldalát, és ha ez a pénz segítségével mehet, akkor is állok elébe.-Próbálom, amennyire csak tudom bíztatni, és a bizalmába fogadtatni magamat, ami egyenlőre úgy tűnik, nem fog menni, de nem adom fel!
-Igazán ne-
-De igen, kell. Szeretném.-Suga beleegyezően hümmög, és bólint hozzá. Mégis csak egyszerű volt rávennem, hogy ebbe is belemenjen. Már az elég boldogság volt az óriási szívemnek, hogy azt elfogadta, hogy beszéljen nekem a múltjáról.

Van valami érdekes ebben a srácban, és nem csak az élete, vagy a múltja, és amiken keresztül ment... Nem! Amikor a szemeibe nézek, valami olyasmi csillan meg bennük, ami azt súgja ismerjem meg, és ne hagyjam veszni.

Bár csak hetek teltek el azóta, hogy a felsőbb évfolyamra járó csapat utoljára "lecsapott rám", és Suga megmentett, elég sok minden változott.

Ezen a hét pénteken volt egy házibuli, a SeHun utáni legmenőbb srác tartotta, ugyanis a szülei két hónapra elutaztak, és ráhagyták az óriási, két emeletes, két medencével rendelkező házat. Ő meg hát úgy gondolta, ha egy ilyen helyi adottsága van a háznak, miért is ne használja ki? Ilyenkor szomorodok el, hogy csak egy -bár kicsinek nem nevezhető, de hát azért mégis csak- lakásom van, ahol ha akarnék sem tudnék tíz embernél többet meghívni. De mindegy is...

Persze Oh is ott volt, ugyanis nem titok sem a hazigazdáról, NamJoon-ról, sem a bandavezérről, hogy saját nemük iránt érdeklődnek (Nam helyzetében egy 'is' is elférne, bár ritkábban hallani a lányokkal való esti kalandjairól). Valamint az se hét pecsétes titok, hogy a két srác, már nem is egyszer, de összefeküdtek.

Viszont ezen a bulin SeHun nem éppen a házigazdára hajtott, hanem különösképpen sokat volt a közelemben, és figyelt. Nekem nem tűnt fel... Vagyis, amikor táncoltam éreztem valakinek figyelmét le se szállni rólam, de csak később hívták fel arra figyelmemet, hogy Oh nagyon is engem figyel.

Köztudottan utál -vagy csak jól színészkedik-, és nem egyszer kerültem már az ájulás szélére, mert szétveretett. De itt is van a megoldás! Szétveretett. Ő egy ujjal se ért hozzám, kivéve azt az alkamat, mikor meg lettem mentve az utcán. De általában kerülte azt, hogy bántania kelljen, mégis minden fenyegetését egyenesen az arcomba intézte, néha még kevesebb távolsággal is, mint az átlagos öt centi. Tudtam eddig is, hogy meleg, mert mint mondtam, mindeki más is tudja, de nem gondoltam volna arra, hogy csak azért basztat, mert baszhatnékja van, ráadásul az én fenekemmel.

Így történt, hogy Oh SeHun, a híres-nemes zaklatóm megfektetett azon a csodálatos éjszakán. És be kell valljam, kurvára élveztem, főleg a reggeli szex miatt, ami után el is húzott a lakásomról. Mivel most hétvége van, nem tudom, milyen lenne a hozzámállása a suliban, de nem bizakodok. Bár az kizárt, hogy ne újságolja el a kalandját velem, ami egyenlő azzal, hogy tuti mindenki engem fog bámulni, és a bátrabbak még kérdezgetni is. Nem kell felkészülnöm, hiába nem vagyok kész arra az -átlagnál több- figyelemre, amit kapni fogok.

Telefonom csörgése kizökkent éppen elfajulni vágyó gondolataimból, így meg se nézve kapom fülemhez, a zöld gomb elhúzása után.

-Otthon vagy, ChanYeol-ah?-Az ismerős mély, és rekedt hangra testem megremeg, és vissza kell fognom sóhajomat.

-Igen.

-Tíz perc és ott vagyok.-Gumik csikorgását hallom csak, majd pár pillanattal később néhány dudaszó is áthallatszik a telefonon.-Ajtó nyitva, te pedig ruha nélkül.-Amint kiadta parancsait a vonal megszakad, én pedig cselekszem.

Nem tudom, hogyan, de SeHun azzal az estével úgy az ujja köré csavart, mint engem még soha senki. Pedig csak tegnap előtt volt...

Kérését teljesítve kulcsolom ki a bejárati ajtót, és szobám felé indulva, csak trehányan dobálom mindenfelé haladás közben levetett öltözékem darabjait. Felkapcsolom a villanyt a hálóban és már teljesen meztelenül huppanok hátamra az óriási ágyon, teljesen kiszolgáltatottan érezve magamat már most. Pedig még csak ide se- De igen, ideért. Hallom bakancsai súlyos koppanását a parkettán, és kabátja huppanását, ahogy az kevésbé erőteljesen ér földet, gondolom a fogasról csúszott le.

Már csak akkor eszmélek fel, mikor egy félmeztelen, fekete hajú isten fölém mászik, azzal a kiállhatatlan önelégült mosolyával. Karjaim rögtön mozdulnak, nyaka köré fonódnak, és akaratos csókba vonva őt rántom magamra testét, ezzel egy kissé idegesek ható morgást csalva ki az idősebből.

-Nincs időm szórakozni, Chan.-dörmögi számra, majd már csak jobb markát érzem kezdetleges merevedésemen ügyködni, eközben én halkan sóhajtozva próbálom egy kézzel kiszedni éjjeliszekrényem fiókjából a kellő eszközöket.-Fordulj, édes.-Még éppen elkapom piszkos vigyorát, és meg se várva, hogy én cselekedhessek, átfordít a hasamra, csípőm alá nyúl, hogy azt megemelve fenekem kitolására kényszerítsen, és nekikezdjen annak, amiért jött.

Hiába érdekel Suga, ő mégsem olyan ember, akivel ilyeneket csinálhatnék, és hát... SeHun eszméletlenül nyomja az ágyban, így ki nem hagynám, még ha ő kevésbé is érdekel, mint a kis csöves srác. Azt meg pont leszarom, hogy Oh másokat is basz-e, vagy sem, a lényeg, hogy jöjjön, és elégítse ki minden szexuális vágyamat, mert őneki ez kurvára megy.

Lassan SeHun már többször jön figyelmeztetés nélkül, hogy kielégüljön, mint azzal. Nem bánom, de azért... Néha meglepő tud lenni, hogy leugrok a boltba kb öt percre, és otthon meg már SeHun a szobámban vár. Ugyanis már kulcsa is van. Honnan? Fogalmam sincs. Biztos egyszer ellopta az enyémet és másoltatott magának. Legalább nem kell azon izgulnom, hogy mikor jön be valaki idegen az ajtón, amit nem szabadott bezárnom, mert akkor SeHunie nem tudott volna bejönni. És az akkor nagyon felidegesítette volna... Aminek nem lett volna a legjobb vége. Mármint de, csak ami a következmény után jön. Na az, hát az nekem nem lett volna olyan kellemes.

-ChanYeol-ah~-SeHun mély hangja átszeli lakásomat, ahogy azt követően az ajtó csapódása is. Hálószobám ajtaja se nyílik ezután sokára, és az a megtévezhetetlen alak lép be hozzám, akit már méterekről kiszúrok és felismerek.

-Áh, hát ma is a tudtom nélkül törtél be a lakásomba?-Nagy vigyorral pillantok fel az idősebbre telefonom képernyőjéről.

-Áh, hát ma is az engedélyem nélkül beszélsz?-komoly hanglejtése még mindig képes megijeszteni, és mivel tudom, miért jött -hisz mindig csak azért jön-, telefonomat eldobom, és takarómat már le is dobom magamról, és ágyamról, miről én is leszállok, hogy vetkőzni kezdhessek. Hangos nevetés üti meg füleimet, ezért szembe fordulok SeHun-nal, aki ekkor rögtön elém lép, és segít megszabadulni ruháimtól.

-Néha képes vagy meglepni az engedelmességeddel, drága.-mocskosan mosolyog, miközben testemet érinti szemérmet nem ismerve. Az ágyra lök, és hiába vagyok teljesen meztelen, már nem tudom magamat kényelmetlenül és túlságosan kiszolgáltatottan érezni, annyiszor látott már így.

De SeHun is minden egyes alkalommal egyre bátrabb, és egyre csak egyszerűbben kezd neki dolgának. Nem mintha az elején olyan sokat cicózott volna bármivel is. És ettől függetlenül mindent ugyanolyan jól csinál, mint mindig. De ma valami más... Halk telefon csörgés és rezgés, mi megüti mindkettőnk fülét. A felettem tornyosuló fiú előbb kap észhez, és nem hagyva abba, amiért itt van, úgy veszi kezébe telefonját, hogy fogadja a hívást. Felegyenesedik és szabad kezével befogja számat, míg valamiért erősebben, durvábban kezd lökni. Így nem fogok tudni csöndben maradni...

-Mondjad, Baby.-hagja csepeg valami ismeretlen ézéstől, mégis az ahogy az illetőt szólítja ezt teljesen felborítja.-Igen... Igen... Persze, nem sokára otthon leszek, ne aggódj. Csak nagy a-Fenekébe markolok, így még mélyebbre húzva magamba. Én számba harapok, visszafogok egy hangos nyögést, ő pedig szikrázó szemekkel nézve rám káromkodja el magát-Nagy a forgalom. Bolondok az emberek.-Hallom ahogy a fiú, a telefon másik végén még valamit mond neki, majd elköszön.-Nem sokára, Baby. Szia~-teszi le végre ő is a telefont, bár ez nekem kevésbé kedvező, mint hittem volna.-Mit gondolsz? És ha lebukok a te kurva kis játékod miatt? Hm??-Lökései lehetetlenül erősek minden kérdése végével, de ez csak neki jó. Hiszen így gyorsan el is élvez, de én még ott táncolok a vékony kötélen, viszont ott is kell maradnom, illetve hát meg kell oldanom magamnak, hogy onnan feljussak én is oda, ahova SeHun. Ugyanis ő itt hagy, amint kielégítette magát és összeszedi cuccait. Még csak egy intést se kapok, meg semmi...

Vajon ki letett akivel beszélt? Mármint... Biztosan a párja, hiszen Baby-nek hívta, de... Várjunk csak! NamJoon lehetett? Nagyon sok pletyka ment mostanában körbe a suliban, hogy valami több van a kettő meleg srác között, mint alkalmi kavarótársak között szokott. Igaz, nem tudom... Nem láttam őket sokat együtt az iskolaépületen belül, de lehet próbálják titokban tartani... Bár minek? Így is mindneki tudja, hogy imádják egymást baszni. Mmh, hát mindegy is, nem az én dolgom. Legalábbis addig, amíg NamJoon -már ha tényleg ő az- rá nem jön, hogy SeHun csalja -már ha tényleg, komolyan együtt vannak. Tök mindegy, azt mondom. Van most más gondom is, sokkal nagyobb, mint az, hogy NamJoon és SeHun rendesen randiznak-e.

The boy who has nothing except... - 5. rész

The boy who has nothing except...

(A felosztás ennél kicsit bonyolult, YoonGi utolsó szemszöge már csak az én irományom, tehát az elején: Dalma - ChanYeol, Zsani Paulik - YoonGi (Suga))

ChanYeol: Reggel sokkalta korábban felkelek, mint az ébresztőm, ezért, azt már most ki is nyomom, közben megnézve az időt. Hm... Öt óra. Ilyenkor mennek a kora reggeli hírek, úgyhogy azt szerintem megnézem.
Már kelnék fel, hogy akkor kimegyek a nappaliba, de egy hirtelen mozdulat után, belenyilall a fájdalom a hátamba. Szemeimet megdörzsölöm egyik öklömmel, míg másik kezemet derekamra támasztom, hogy felüljek. De majdnem a földön kötök ki, ugyanis a felület, amin eddig feküdtem, észrevehetően keskenyebb, mint az ágyam. Körbenézve rájövök, hogy a nappaliban aludtam el, a kanapén, ami miatt egész nap fog fájni a hátam, a nyakam, sőt, még lehet a csípőm is.
Miután viszont ezen észrevételem átgondolásán túljutok, füleimig eljutnak a halk szavak, melyek a tegnap óta bekapcsoltan maradt televízióból jönnek. Elnyúlok a kanapén, kezemmel közben megkeresem a földre pottyant távkapcsolót, és arra a csatornára kapcsolok, ahol általában ilyenkor mennek a hírek.
Nagyokat ásítva hallgatom, amit nővérem, Park Yoona, hírközvetítő mond, de a következő, fontos bejelentésnél szám szinte tátva marad, ugyanis pont ásítottam. Egy kisebb, annyira nem komoly áradás volt, mármint hát, még mindig folyamatban van. Ami miatt figyelmeztetik az embereket, hogy, ha tehetik ne nagyon menjenek az utcára, mert a nagy vihar miatt is, ami kint dúl, veszélyes lehet, a kocsikat is tönkre teheti. Hát... Szuper.

YoonGi: Alvó állapotomból hirtelen kelek fel az esőre, ami rohamosan kezd egyre jobban durvulni. Na... Szuper. Megfogom minden cuccom, ami van és az egyik, köztudottan nem használt, romos házrészbe telepszem le, még időben, hisz ekkor már árad is a folyó és a kis helyem, vagyis, amit eddig annak neveztem, víz alá kerül. Eh... A vihar egyre nagyobb lesz, senki sincs sehol, mindenki bent van. Vagy a lakásában, vagy a házában, de fedett, biztos helyen.
A legtöbben. De hát vannak a kivételek, köztük én is, aki nem.
Az összes ruhát, amim van felveszem és lehető legbeljebb húzódom egy száraz helyre a lakatlan házban.
Nem alszom utána már semmit, talán csak egy keveset. Nem tudok. Nem akarok. Nem is menne sokáig.

ChanYeol: Kicsit feljebb hangosítom a TV-t, hogy, amíg kimegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét, halljam. Megcsinálom magamnak az italt, mi most remélhetőleg felébreszt, és visszatelepedem a kanapéra, gyorsan bugyolálva magam a vastag takaróba, ugyanis elég hűvös van. Kávémat szürcsölgetve gondolkozom el valamin, amit már rég tettem meg, de újra kéne.
Régebben.. Hah, régebben? Fél éve minimum, amíg tél volt, sokkal többet jártam önkénteskedni egy, a hajléktalanoknak segítő szervezethez. Mindig meleg ételt és ruhákat, esetleg párnákat adtunk ki, hogy kissé megkönnyítsük az ily módon hátrányos helyzetűek életét. És én kifejezetten nagy örömmel tettem ezt, hiszen tudtam, hogy ezzel őket segítem egy icipicit is akár, a kellemesebb élet felé. Hiszen akkor ennyivel több tulajdonuk lett, végre tudtak meleg ételt enni, és nem fáztak annyira.
Ami pedig erre juttatott most, hogy valószínűleg ez miatt is lesz most egy nagyobb ilyen önkéntesgyűjtés, hiszen az év minden napján megy ez így. De ilyen esetekben különösebben nagy erőfeszítéssel próbálkoznak, hogy segíthessenek.
Telefonomat elveszem az előttem lévő dohányzóasztalról és elkezdem bepötyögni a szervezet számát, hogy bejelentkezhessek a mai napra. Egy napnyi hiányzás a suliból nem a világ vége, főleg, hogy elég valószínű, hogy el is törlik a mai tanítást ez miatt. Király!

YoonGi: Három óra ébrenlét után végre biztossá válik, hogy a víz nem éri el a házat, így lassan, kicsit nyugodtabban elalszom, hogy ne legyek olyan hulla.
Ez a terv sikerül is, bár én ugyan olyan fáradt vagyok, mint voltam kora hajnalban, de nem számít. Csak összeszedem a cuccom, levedlek pár ruhát és elindulok valamerre. El kell rejtenem a dolgokat valahova.. Meg is találom az ideális helyet, persze előtte mindent ami nem az "ágyam" egy táskába nyomok, amit itt találtam és nem volt vizes, sőt teljesen jó állapotban volt. Vállamra dobom a cuccost, majd kijövök a nyirkos, talán még nem életveszélyes házroncsból és sétálni kezdek.
A híd lába még mindig nem látszik, de délutánra talán már fog, hétvégére pedig talán már lakható lesz. De kétlem... Ah... Kell keresnem egy másik helyet. Ez már biztos. Ahogy megyek észreveszek egy kis épülő sátrat meg sok, fehér-vörös pólóban tesző-vesző embert. Na várjunk..ez..talán az a szervezet lenne...? Több, mint valószínű, még el is tudtam olvasni, hogy az. Na akkor... Menjünk postagalambkodni. Főleg a gyerek negyed felé. Ők talán még... Meg is menekülnek...

ChanYeol: Elfogadják a jelentkezésemet, kifejezetten örülnek is neki, hiszen ilyen korán a nem állandó önkéntesek, még alig vannak. Meg, hát miért is ne örülnének?
Üres kávés bögrémet leteszem az asztalra, amíg a takarót, mellyel eddig takaróztam, összehajtom és a kanapé támlájára teszem. A konyhába kiviszem a bögrét, és elöblítve csak a mosogatóban hagyom.
Szobámban felöltözök, meleg ruhákat véve fel, egyik legmelegebb kabátomat húzom fel, bakancsommal együtt. Táskámba teszek még egy pulcsit, ha kellene, illetve innivalót, és ami még esetleg kelleni fog. Elindulok itthonról a helyre, aminek a címét megadta a nő, akivel telefonon beszéltem.

YoonGi: Értesítve mindenhol nagyjából mindenkit és a gyerekeket is már visszafelé vezet utam. A sátor már fel van állítva, az emberek és önkéntesek már szolgálják ki az embereket. Egy csapat gyereket látok meg ahogy elég félve közelítik meg a sátrat. Rám is néznek, ismernek már látásból, de én csak fejemmel intek nekik, hogy menjenek. Ahogy meglátják őket már rohannak is, szinte biztos vagyok, hogy jobb helyre is kerülnek majd. Mm... Szerencsések. Én is beállok a sátorba kicsit elvesztetten nézek körbe, hisz ritkán voltam ilyen helyen. De... Végül beállok inkább az ételt osztó emberekhez. Hisz... Az a fontos inkább.

ChanYeol: Amint odaérek, kapok egy fehér pólót, melyen a szervezet neve, logója és elérhetőségei vannak, majd mondják, hogy azt vegyem fel. Egy piros kabátot is kapok, csak, hogy beilleszkedve a többi önkéntes közé, neki is állhassak annak, amit mondanak. Vagyis az ételosztó pult mögé kerülök, ahol azért nem sok a dolgom, és egyszerű is. Eh... Elszoktam ettől a fajta önkénteskedéstől. Ettől teljesen különböző, amit az idősek otthonában csinálok.

YoonGi: Várom a sorom, bár nem álltak előttem sokan így sem. Fejem felemelem először, amikor az ételt adó kezet meglátom, bár nem tudom, milyen tekintettel nézzek fel... Mindegy.
Meglátva a fiatal srácot és felvillantva a kis villanykörtét fejemben, csak halványan elmosolyodom és hálásan hajolok meg, amíg odaadja a csomagot, majd a meleg élelmet is. És... Remeg a kezem... Régen... Iszonyúan régen ettem ilyesmit utoljára... Rendes... Ételt... Istenem... Sokan sírnak emiatt. Megértem, miért. Hisz ez, egy ajándék, egy lehetőség és, ha bár az ismétlés későn lesz, ebből... Egy is több, mint a semmi. Meg kell becsülni ezeket az alkalmakat.
Hisz mi már tudjuk, hogy milyen, amikor hirtelen nincs semmid és kicsúszik alólad a talaj.
Mi már túlestünk ezen. Most... Most túlélünk. Ahogy lehet...

ChanYeol: A kapott kabát cipzárját nem húzom össze, hogy ne legyen kezeim mozgása annyira akadályozva. Kedvesen mosolygok az ételért gyűlő, majd azt meg is kapó emberekre. Egyszer csak egy ismerős arc bukkan fel, kire egy vigyort eresztek, és figyelem ahogy egy helyet keres a kihelyezett asztaloknál, hiszen a segítők, még erre is gondoltak. Mire nem?
Amikor szépen lassan, azért elfogynak az emberek, összehúzom magamon kabátomat és szemeimet körbevezetem rajtuk, egy boldog mosollyal. Imádom, hogy segíthetek a rászorulókon, még ha csak ennyivel is. Megint meglátva a fiút, ki lassan fogyasztja ételét, kikecmergek az asztalsor mögül, hogy megint csak vigyorogva huppanjak le a mellette üres székre.
-Jó étvágyat!-az asztalra támasztom egyik könyökömet, és azon kezem tenyerébe pedig államat teszem úgy nézelődve, néha a mellettem ülő fiúra pillantva, kinek nevét nem tudom. És lehet nem is fogom. Egy próbát talán megér.-ChanYeol vagyok.-mondom szokásomhoz híven életvidáman és egyben kedvesen.

YoonGi: Nyugodtan eszek, lassan, hisz meleg is és muszáj így. De hirtelen megérzem, hogy az eddig üres asztal bővül egy taggal és... Oh.. Ez..az a srác..
-K-köszönöm...-Eszembe se jutna, hogy igazi nevemet áruljam el, főleg egy -akárhogy is nézzük-, de idegennek, így hát, válaszom, csak utcai nevem lett.-Suga...-kicsit remegősen válaszolok és meghajolok ülve, közben egy kicsi falatot téve számba. Nem... Nem szeretek mások előtt enni. Furcsa érzés... Vagy nem is tudom.

ChanYeol: Neve hallatán elvigyorodok, bár elég furán mondta, mintha hangja remegett volna. Meg se lepődök, hogy csak egy -valószínűleg- becenevet kapok tőle. Egy halvány mosoly telepedik le ajkaim szélén és ott is marad, miközben végignézem, ahogy meghajol és közben egy falatot tesz szájába, mintha titokban akarná csinálni.

Kétszer is megmentett, és ez sok jó érzéssel tölt el, valamint, nagyon menő lett ő tőle a szemeimben. Nem tudom, miért ezt osztotta neki a sors, de legalább van elég swagje, hogy ne mutassa az embereknek szomorúságát. Meg akarom ismerni, ez furcsa? Ha magamtól kérdezem, akkor nem, hiszen ismerem magamat, és azt a tulajdonságomat, hogy mindenkivel össze akarok ismerkedni, akivel csak lehet.

-És hány éves vagy?-szinte énekelem kérdésemet, ez történik, amikor kíváncsi vagyok.

YoonGi POV

Egy kis csend után újra megszólal, ami miatt kissé meg is ijedek, hiszen annyira elmerültem a már kellemesen melegre hűlt ételben, és annak régen érzett, isteni ízvilágában, hogy el is feledkeztem a körülöttem lévő világról. Ezért azonban kell is néhány perc is, amíg teljesen sikerül felfognom kérdését, valamint, el is kell gondolkoznom, hogy mennyi is...
-Huszonegy-éppen, hogy befejezem kis, nehezen kimondott szavamat, ő máris felszólal, vagyis hát, szerintem csak próbálna, de csak fura, fuldoklásra hasonlító hangok jönnek ki torkából, amik vigyorgásával együtt, örömére engednek következtetni.
-De jó! Akkor majdnem egyidősek vagyunk, yay!-olyan hangosan örül, hogy csendhez szokott dobhártyáim kicsit meg is fájdulnak. Hangja nem idegesítő, sőt... Egész kellemes, de szinte kiabál, és ez zavar egy picikét... Ezt viszont szerintem ő is észre veszi, valószínűleg arcomból, mely egy apróbb fintorba rándult hangos szavai után. Nevetni kezd, mely talán csak idegesítőbb, mintha beszélne, főleg, hogy csapkod is hozzá.
Nagy szemekkel, összeráncolt szemöldökkel tekintek fel boldog arcára leveses tányérom mögül, várva pár percet, míg lenyugszik. Úgy érzem már kevésbé annyira szeretnék vele beszélni, mint mikor random leült az asztalomhoz...
-Nem lennél kicsit halkabban?-hangom meglepően erőteljes, mire azért ő is felfigyel, és abbahagyja, amit eddig csinált.
-Ho-hogy mondod?-néz felém serpenyő méretű szemekkel, amire tőlem csak egy horkantásra telik, egy apró félmosoly közben, mely ajkaim szélére telepszik.
-Mindig ennyire hangos vagy? Ha igen, akkor az szívás, mert biztos nehéz lehet befogni egy pillanatra is, vagy éppen halkabbra venni magadat.-Egyik szemöldökömet felvonva nézek rá, közben kanalamat, melyet eddig kezemben tartottam egy falattal rajta, a leveses tálba teszem vissza, utána ölbetett kezekkel nézem tovább... Hogy is hívják? Áh! ChanYeol-t...
-Ah- Azt hi- Ah-Megzavarodott reakciójára felhorkantok, ami kicsit jobban hasonlít most egy apró kuncogásra, bár ez elég fura számomra, hiszen azt sem tudom, mikor nevettem, vagy éppen mosolyogtam utoljára rendesen... Lehet, hogy soha. De lehet, hogy kb három, vagy akár több éve is már... Azt se tudom, milyen a nevetésem.
-Úgy tűnik, mégis sikerült befogni kicsit a szádat. Csak nem zavar, hogy valaki leszólt, amiért ilyen hangos vagy?
-De-... De.-Szemeit olyan látványosan forgatja meg, hogy szerintem még a két asztallal arrébb ülő öreg bácsi is látná.
-Különben is, miért ültél csak úgy ide? Nincs már dolgod a pult mögött?-Újra nekiállok enni, de sajnálatomra a leves kissé kihűlt ez idő alatt.
-Ismerkedni?-Hangszíne egy ismeretlen tónust üt meg, először szarkazmusnak hittem, de ez egészen más. Úgy mondja, mintha tudnom kellett volna mielőtt megkérdeztem tőle. Felkeltette ezzel figyelmemet, így azt megint neki szentelem.-Szeretek ismerkedni, és hát te vagy itt az egyetlen, aki talán az korombelinek tűnt, és, ha már úgyis találkoztunk, és kétszer is "megmentettél", egyszer tényleg... Akkor miért ne?-szája megint be nem állna, még ha ragasztóval lenne leragasztva, akkor is csak mondaná és mondaná.

-Áh, szóval csak azért, mert te nem akarod megszakítani a 'segítek neked - te is segítesz nekem' körforgást, ami elkezdődött, mikor elvesztél?-Kissé gúnyos mosoly kúszik ajkaimra, bár semmi rosszindulat nincs bennem, hisz az fiatal koromban kiszállt belőlem valami féle módon... Csak egyszerűen viccesnek találom, hogy ezek szerint, olyan huszonegy-huszonkettő éves korához képest, képes eltévedni a város ezen részén.

-Nem! Nem ezé-

-Akkor nem is akarsz segíteni már ilyen embereken?

-Nem, én... Nem ezt mondtam!-háborodik fel, minek látványa megint csak mosolyokat hoz ki belőlem...-Egyszerűen csak jó lenne, ha megismerhetnélek... Mármint... Sokat beszélgetek ilyen emberekkel, mert érdekel a történetük. Van, amelyik durva, van, mely szomorú, illetve szimplán csak elcseszett.-magyarázza el egy szuszra, de nem úgy tűnik, mint akinek ez gondot okozna.

-Hát az én sztorim nem nagy cucc, egyszerűen csak egy elbaszott családba születtem, pénz nélkül. Onnan már jön a baj magától, nem kell hívni.-Míg ezt elmondom, szemeibe meredek, aztán folytatom evésemet, már a levesen kívül kapott étellel.-Elég jó? Akkor mehetsz is a dolgodra, biztosan tudnak neked még adni feladatot, van itt bőven segítségre szoruló ember, de segítőkész annál kevesebb.-Evőpálcikáimmal körbemutatok, szemeimm követve azok útját. Most azt hiszi, biztos vagyok benne, hogy elküldöm, mert le se szarom, de igazából... Nem is tudom... Jól esik? Ennyi év allatt az undorodó, és megvető pillantások is kifejtették hatásukat. Jól esik, ha valaki rendes velem...

Sose volt bajom az emberekkel, mindig is érdekesnek találtam őket. Lehet, hogy rossz fiúnak adom ki magam, de muszáj, és ezzel magammal is sikerül néha elhitetnem, hogy elég erős vagyok, hiába nem így van.

Nincs benne soha semmi előítélet, vagy rosszindulat, belőlem az tényleg kimaradt, bár lehet, hogy a szüleimben annyi volt, hogy ez a géneknek már túl sok volt összevetve, ezért inkább nem is kaptam abból magamba. ChanYeol se tűnik rosszfejnek, de basszus én nem azért vagyok itt, hogy egy egész random idegennel bájcsevegjek... Bár a kajáért mindent, főleg a meleg ennivalóért.

Merengésemből persze, hogy a szétálló fülű szakít ki, mégsem csinál semmit, és pont ez a baj. Hogy még mindig itt van. És engem néz, gondolom, mert...

-Mondtál valamit?-Érdeklődve nézek fel rá, már szinte üres műanyagtányéromról.

-Azt, hogy biztos sokkal több van még a történeted mögött.

-Van, de én azt miért osztanám meg veled, mikor azt sem tudom igazából ki vagy? Csak a neved, a korod, meg hogy van egy csapat fiú, akik utálnak az iskoládban.

-Nekem nem nagy gond magamról beszélni.-Szinte felajánlásként mondja, karjait mellkasa előtt fonja össze, úgy dőlve hátra a széken.

-Passzolom, köszi.

És asszem ennyivel le is zártam mindent, mert ChanYeol egy vállrántással kel fel, hogy végül még jóval előbbi "utasításaimnak" eleget téve menjen, és keressen valamit, amivel lefoglalhatja magát, ha már itt van, és segít.