The boy who has nothing except... - 5. rész

The boy who has nothing except...

(A felosztás ennél kicsit bonyolult, YoonGi utolsó szemszöge már csak az én irományom, tehát az elején: Dalma - ChanYeol, Zsani Paulik - YoonGi (Suga))

ChanYeol: Reggel sokkalta korábban felkelek, mint az ébresztőm, ezért, azt már most ki is nyomom, közben megnézve az időt. Hm... Öt óra. Ilyenkor mennek a kora reggeli hírek, úgyhogy azt szerintem megnézem.
Már kelnék fel, hogy akkor kimegyek a nappaliba, de egy hirtelen mozdulat után, belenyilall a fájdalom a hátamba. Szemeimet megdörzsölöm egyik öklömmel, míg másik kezemet derekamra támasztom, hogy felüljek. De majdnem a földön kötök ki, ugyanis a felület, amin eddig feküdtem, észrevehetően keskenyebb, mint az ágyam. Körbenézve rájövök, hogy a nappaliban aludtam el, a kanapén, ami miatt egész nap fog fájni a hátam, a nyakam, sőt, még lehet a csípőm is.
Miután viszont ezen észrevételem átgondolásán túljutok, füleimig eljutnak a halk szavak, melyek a tegnap óta bekapcsoltan maradt televízióból jönnek. Elnyúlok a kanapén, kezemmel közben megkeresem a földre pottyant távkapcsolót, és arra a csatornára kapcsolok, ahol általában ilyenkor mennek a hírek.
Nagyokat ásítva hallgatom, amit nővérem, Park Yoona, hírközvetítő mond, de a következő, fontos bejelentésnél szám szinte tátva marad, ugyanis pont ásítottam. Egy kisebb, annyira nem komoly áradás volt, mármint hát, még mindig folyamatban van. Ami miatt figyelmeztetik az embereket, hogy, ha tehetik ne nagyon menjenek az utcára, mert a nagy vihar miatt is, ami kint dúl, veszélyes lehet, a kocsikat is tönkre teheti. Hát... Szuper.

YoonGi: Alvó állapotomból hirtelen kelek fel az esőre, ami rohamosan kezd egyre jobban durvulni. Na... Szuper. Megfogom minden cuccom, ami van és az egyik, köztudottan nem használt, romos házrészbe telepszem le, még időben, hisz ekkor már árad is a folyó és a kis helyem, vagyis, amit eddig annak neveztem, víz alá kerül. Eh... A vihar egyre nagyobb lesz, senki sincs sehol, mindenki bent van. Vagy a lakásában, vagy a házában, de fedett, biztos helyen.
A legtöbben. De hát vannak a kivételek, köztük én is, aki nem.
Az összes ruhát, amim van felveszem és lehető legbeljebb húzódom egy száraz helyre a lakatlan házban.
Nem alszom utána már semmit, talán csak egy keveset. Nem tudok. Nem akarok. Nem is menne sokáig.

ChanYeol: Kicsit feljebb hangosítom a TV-t, hogy, amíg kimegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét, halljam. Megcsinálom magamnak az italt, mi most remélhetőleg felébreszt, és visszatelepedem a kanapéra, gyorsan bugyolálva magam a vastag takaróba, ugyanis elég hűvös van. Kávémat szürcsölgetve gondolkozom el valamin, amit már rég tettem meg, de újra kéne.
Régebben.. Hah, régebben? Fél éve minimum, amíg tél volt, sokkal többet jártam önkénteskedni egy, a hajléktalanoknak segítő szervezethez. Mindig meleg ételt és ruhákat, esetleg párnákat adtunk ki, hogy kissé megkönnyítsük az ily módon hátrányos helyzetűek életét. És én kifejezetten nagy örömmel tettem ezt, hiszen tudtam, hogy ezzel őket segítem egy icipicit is akár, a kellemesebb élet felé. Hiszen akkor ennyivel több tulajdonuk lett, végre tudtak meleg ételt enni, és nem fáztak annyira.
Ami pedig erre juttatott most, hogy valószínűleg ez miatt is lesz most egy nagyobb ilyen önkéntesgyűjtés, hiszen az év minden napján megy ez így. De ilyen esetekben különösebben nagy erőfeszítéssel próbálkoznak, hogy segíthessenek.
Telefonomat elveszem az előttem lévő dohányzóasztalról és elkezdem bepötyögni a szervezet számát, hogy bejelentkezhessek a mai napra. Egy napnyi hiányzás a suliból nem a világ vége, főleg, hogy elég valószínű, hogy el is törlik a mai tanítást ez miatt. Király!

YoonGi: Három óra ébrenlét után végre biztossá válik, hogy a víz nem éri el a házat, így lassan, kicsit nyugodtabban elalszom, hogy ne legyek olyan hulla.
Ez a terv sikerül is, bár én ugyan olyan fáradt vagyok, mint voltam kora hajnalban, de nem számít. Csak összeszedem a cuccom, levedlek pár ruhát és elindulok valamerre. El kell rejtenem a dolgokat valahova.. Meg is találom az ideális helyet, persze előtte mindent ami nem az "ágyam" egy táskába nyomok, amit itt találtam és nem volt vizes, sőt teljesen jó állapotban volt. Vállamra dobom a cuccost, majd kijövök a nyirkos, talán még nem életveszélyes házroncsból és sétálni kezdek.
A híd lába még mindig nem látszik, de délutánra talán már fog, hétvégére pedig talán már lakható lesz. De kétlem... Ah... Kell keresnem egy másik helyet. Ez már biztos. Ahogy megyek észreveszek egy kis épülő sátrat meg sok, fehér-vörös pólóban tesző-vesző embert. Na várjunk..ez..talán az a szervezet lenne...? Több, mint valószínű, még el is tudtam olvasni, hogy az. Na akkor... Menjünk postagalambkodni. Főleg a gyerek negyed felé. Ők talán még... Meg is menekülnek...

ChanYeol: Elfogadják a jelentkezésemet, kifejezetten örülnek is neki, hiszen ilyen korán a nem állandó önkéntesek, még alig vannak. Meg, hát miért is ne örülnének?
Üres kávés bögrémet leteszem az asztalra, amíg a takarót, mellyel eddig takaróztam, összehajtom és a kanapé támlájára teszem. A konyhába kiviszem a bögrét, és elöblítve csak a mosogatóban hagyom.
Szobámban felöltözök, meleg ruhákat véve fel, egyik legmelegebb kabátomat húzom fel, bakancsommal együtt. Táskámba teszek még egy pulcsit, ha kellene, illetve innivalót, és ami még esetleg kelleni fog. Elindulok itthonról a helyre, aminek a címét megadta a nő, akivel telefonon beszéltem.

YoonGi: Értesítve mindenhol nagyjából mindenkit és a gyerekeket is már visszafelé vezet utam. A sátor már fel van állítva, az emberek és önkéntesek már szolgálják ki az embereket. Egy csapat gyereket látok meg ahogy elég félve közelítik meg a sátrat. Rám is néznek, ismernek már látásból, de én csak fejemmel intek nekik, hogy menjenek. Ahogy meglátják őket már rohannak is, szinte biztos vagyok, hogy jobb helyre is kerülnek majd. Mm... Szerencsések. Én is beállok a sátorba kicsit elvesztetten nézek körbe, hisz ritkán voltam ilyen helyen. De... Végül beállok inkább az ételt osztó emberekhez. Hisz... Az a fontos inkább.

ChanYeol: Amint odaérek, kapok egy fehér pólót, melyen a szervezet neve, logója és elérhetőségei vannak, majd mondják, hogy azt vegyem fel. Egy piros kabátot is kapok, csak, hogy beilleszkedve a többi önkéntes közé, neki is állhassak annak, amit mondanak. Vagyis az ételosztó pult mögé kerülök, ahol azért nem sok a dolgom, és egyszerű is. Eh... Elszoktam ettől a fajta önkénteskedéstől. Ettől teljesen különböző, amit az idősek otthonában csinálok.

YoonGi: Várom a sorom, bár nem álltak előttem sokan így sem. Fejem felemelem először, amikor az ételt adó kezet meglátom, bár nem tudom, milyen tekintettel nézzek fel... Mindegy.
Meglátva a fiatal srácot és felvillantva a kis villanykörtét fejemben, csak halványan elmosolyodom és hálásan hajolok meg, amíg odaadja a csomagot, majd a meleg élelmet is. És... Remeg a kezem... Régen... Iszonyúan régen ettem ilyesmit utoljára... Rendes... Ételt... Istenem... Sokan sírnak emiatt. Megértem, miért. Hisz ez, egy ajándék, egy lehetőség és, ha bár az ismétlés későn lesz, ebből... Egy is több, mint a semmi. Meg kell becsülni ezeket az alkalmakat.
Hisz mi már tudjuk, hogy milyen, amikor hirtelen nincs semmid és kicsúszik alólad a talaj.
Mi már túlestünk ezen. Most... Most túlélünk. Ahogy lehet...

ChanYeol: A kapott kabát cipzárját nem húzom össze, hogy ne legyen kezeim mozgása annyira akadályozva. Kedvesen mosolygok az ételért gyűlő, majd azt meg is kapó emberekre. Egyszer csak egy ismerős arc bukkan fel, kire egy vigyort eresztek, és figyelem ahogy egy helyet keres a kihelyezett asztaloknál, hiszen a segítők, még erre is gondoltak. Mire nem?
Amikor szépen lassan, azért elfogynak az emberek, összehúzom magamon kabátomat és szemeimet körbevezetem rajtuk, egy boldog mosollyal. Imádom, hogy segíthetek a rászorulókon, még ha csak ennyivel is. Megint meglátva a fiút, ki lassan fogyasztja ételét, kikecmergek az asztalsor mögül, hogy megint csak vigyorogva huppanjak le a mellette üres székre.
-Jó étvágyat!-az asztalra támasztom egyik könyökömet, és azon kezem tenyerébe pedig államat teszem úgy nézelődve, néha a mellettem ülő fiúra pillantva, kinek nevét nem tudom. És lehet nem is fogom. Egy próbát talán megér.-ChanYeol vagyok.-mondom szokásomhoz híven életvidáman és egyben kedvesen.

YoonGi: Nyugodtan eszek, lassan, hisz meleg is és muszáj így. De hirtelen megérzem, hogy az eddig üres asztal bővül egy taggal és... Oh.. Ez..az a srác..
-K-köszönöm...-Eszembe se jutna, hogy igazi nevemet áruljam el, főleg egy -akárhogy is nézzük-, de idegennek, így hát, válaszom, csak utcai nevem lett.-Suga...-kicsit remegősen válaszolok és meghajolok ülve, közben egy kicsi falatot téve számba. Nem... Nem szeretek mások előtt enni. Furcsa érzés... Vagy nem is tudom.

ChanYeol: Neve hallatán elvigyorodok, bár elég furán mondta, mintha hangja remegett volna. Meg se lepődök, hogy csak egy -valószínűleg- becenevet kapok tőle. Egy halvány mosoly telepedik le ajkaim szélén és ott is marad, miközben végignézem, ahogy meghajol és közben egy falatot tesz szájába, mintha titokban akarná csinálni.

Kétszer is megmentett, és ez sok jó érzéssel tölt el, valamint, nagyon menő lett ő tőle a szemeimben. Nem tudom, miért ezt osztotta neki a sors, de legalább van elég swagje, hogy ne mutassa az embereknek szomorúságát. Meg akarom ismerni, ez furcsa? Ha magamtól kérdezem, akkor nem, hiszen ismerem magamat, és azt a tulajdonságomat, hogy mindenkivel össze akarok ismerkedni, akivel csak lehet.

-És hány éves vagy?-szinte énekelem kérdésemet, ez történik, amikor kíváncsi vagyok.

YoonGi POV

Egy kis csend után újra megszólal, ami miatt kissé meg is ijedek, hiszen annyira elmerültem a már kellemesen melegre hűlt ételben, és annak régen érzett, isteni ízvilágában, hogy el is feledkeztem a körülöttem lévő világról. Ezért azonban kell is néhány perc is, amíg teljesen sikerül felfognom kérdését, valamint, el is kell gondolkoznom, hogy mennyi is...
-Huszonegy-éppen, hogy befejezem kis, nehezen kimondott szavamat, ő máris felszólal, vagyis hát, szerintem csak próbálna, de csak fura, fuldoklásra hasonlító hangok jönnek ki torkából, amik vigyorgásával együtt, örömére engednek következtetni.
-De jó! Akkor majdnem egyidősek vagyunk, yay!-olyan hangosan örül, hogy csendhez szokott dobhártyáim kicsit meg is fájdulnak. Hangja nem idegesítő, sőt... Egész kellemes, de szinte kiabál, és ez zavar egy picikét... Ezt viszont szerintem ő is észre veszi, valószínűleg arcomból, mely egy apróbb fintorba rándult hangos szavai után. Nevetni kezd, mely talán csak idegesítőbb, mintha beszélne, főleg, hogy csapkod is hozzá.
Nagy szemekkel, összeráncolt szemöldökkel tekintek fel boldog arcára leveses tányérom mögül, várva pár percet, míg lenyugszik. Úgy érzem már kevésbé annyira szeretnék vele beszélni, mint mikor random leült az asztalomhoz...
-Nem lennél kicsit halkabban?-hangom meglepően erőteljes, mire azért ő is felfigyel, és abbahagyja, amit eddig csinált.
-Ho-hogy mondod?-néz felém serpenyő méretű szemekkel, amire tőlem csak egy horkantásra telik, egy apró félmosoly közben, mely ajkaim szélére telepszik.
-Mindig ennyire hangos vagy? Ha igen, akkor az szívás, mert biztos nehéz lehet befogni egy pillanatra is, vagy éppen halkabbra venni magadat.-Egyik szemöldökömet felvonva nézek rá, közben kanalamat, melyet eddig kezemben tartottam egy falattal rajta, a leveses tálba teszem vissza, utána ölbetett kezekkel nézem tovább... Hogy is hívják? Áh! ChanYeol-t...
-Ah- Azt hi- Ah-Megzavarodott reakciójára felhorkantok, ami kicsit jobban hasonlít most egy apró kuncogásra, bár ez elég fura számomra, hiszen azt sem tudom, mikor nevettem, vagy éppen mosolyogtam utoljára rendesen... Lehet, hogy soha. De lehet, hogy kb három, vagy akár több éve is már... Azt se tudom, milyen a nevetésem.
-Úgy tűnik, mégis sikerült befogni kicsit a szádat. Csak nem zavar, hogy valaki leszólt, amiért ilyen hangos vagy?
-De-... De.-Szemeit olyan látványosan forgatja meg, hogy szerintem még a két asztallal arrébb ülő öreg bácsi is látná.
-Különben is, miért ültél csak úgy ide? Nincs már dolgod a pult mögött?-Újra nekiállok enni, de sajnálatomra a leves kissé kihűlt ez idő alatt.
-Ismerkedni?-Hangszíne egy ismeretlen tónust üt meg, először szarkazmusnak hittem, de ez egészen más. Úgy mondja, mintha tudnom kellett volna mielőtt megkérdeztem tőle. Felkeltette ezzel figyelmemet, így azt megint neki szentelem.-Szeretek ismerkedni, és hát te vagy itt az egyetlen, aki talán az korombelinek tűnt, és, ha már úgyis találkoztunk, és kétszer is "megmentettél", egyszer tényleg... Akkor miért ne?-szája megint be nem állna, még ha ragasztóval lenne leragasztva, akkor is csak mondaná és mondaná.

-Áh, szóval csak azért, mert te nem akarod megszakítani a 'segítek neked - te is segítesz nekem' körforgást, ami elkezdődött, mikor elvesztél?-Kissé gúnyos mosoly kúszik ajkaimra, bár semmi rosszindulat nincs bennem, hisz az fiatal koromban kiszállt belőlem valami féle módon... Csak egyszerűen viccesnek találom, hogy ezek szerint, olyan huszonegy-huszonkettő éves korához képest, képes eltévedni a város ezen részén.

-Nem! Nem ezé-

-Akkor nem is akarsz segíteni már ilyen embereken?

-Nem, én... Nem ezt mondtam!-háborodik fel, minek látványa megint csak mosolyokat hoz ki belőlem...-Egyszerűen csak jó lenne, ha megismerhetnélek... Mármint... Sokat beszélgetek ilyen emberekkel, mert érdekel a történetük. Van, amelyik durva, van, mely szomorú, illetve szimplán csak elcseszett.-magyarázza el egy szuszra, de nem úgy tűnik, mint akinek ez gondot okozna.

-Hát az én sztorim nem nagy cucc, egyszerűen csak egy elbaszott családba születtem, pénz nélkül. Onnan már jön a baj magától, nem kell hívni.-Míg ezt elmondom, szemeibe meredek, aztán folytatom evésemet, már a levesen kívül kapott étellel.-Elég jó? Akkor mehetsz is a dolgodra, biztosan tudnak neked még adni feladatot, van itt bőven segítségre szoruló ember, de segítőkész annál kevesebb.-Evőpálcikáimmal körbemutatok, szemeimm követve azok útját. Most azt hiszi, biztos vagyok benne, hogy elküldöm, mert le se szarom, de igazából... Nem is tudom... Jól esik? Ennyi év allatt az undorodó, és megvető pillantások is kifejtették hatásukat. Jól esik, ha valaki rendes velem...

Sose volt bajom az emberekkel, mindig is érdekesnek találtam őket. Lehet, hogy rossz fiúnak adom ki magam, de muszáj, és ezzel magammal is sikerül néha elhitetnem, hogy elég erős vagyok, hiába nem így van.

Nincs benne soha semmi előítélet, vagy rosszindulat, belőlem az tényleg kimaradt, bár lehet, hogy a szüleimben annyi volt, hogy ez a géneknek már túl sok volt összevetve, ezért inkább nem is kaptam abból magamba. ChanYeol se tűnik rosszfejnek, de basszus én nem azért vagyok itt, hogy egy egész random idegennel bájcsevegjek... Bár a kajáért mindent, főleg a meleg ennivalóért.

Merengésemből persze, hogy a szétálló fülű szakít ki, mégsem csinál semmit, és pont ez a baj. Hogy még mindig itt van. És engem néz, gondolom, mert...

-Mondtál valamit?-Érdeklődve nézek fel rá, már szinte üres műanyagtányéromról.

-Azt, hogy biztos sokkal több van még a történeted mögött.

-Van, de én azt miért osztanám meg veled, mikor azt sem tudom igazából ki vagy? Csak a neved, a korod, meg hogy van egy csapat fiú, akik utálnak az iskoládban.

-Nekem nem nagy gond magamról beszélni.-Szinte felajánlásként mondja, karjait mellkasa előtt fonja össze, úgy dőlve hátra a széken.

-Passzolom, köszi.

És asszem ennyivel le is zártam mindent, mert ChanYeol egy vállrántással kel fel, hogy végül még jóval előbbi "utasításaimnak" eleget téve menjen, és keressen valamit, amivel lefoglalhatja magát, ha már itt van, és segít.