Második rész - Régi örömök
"Kicsinek még elhiszed a meséket. Elhiszed, hogy léteznek az amúgy lehetetlenül hülyeségnek tűnő dolgok. Mint a Húsvéti nyúl és a többi. Úgy értem, elhitetheted a gyerekeddel, hogy létezik egy óriásnyúl, ami beszélni tud és tojásokat festeget a szabadidejében, hogy azokat majd a fiataloknak adja. Oltári baromságok léteznek.
Felnőtt korodra pedig rájössz, hogy ezek tényleg badarságok, mégis bemeséled a gyermekednek. Elmeséled neki, hogy ha jó lesz akkor kaphat a Mikulástól, a Jézuskától és a bolond óriásnyúltól ajándékot, de ha rosszalkodik, nem kaphat semmit. Elmeséled neki, mert tudod, hogy neked mennyire jól esett kicsinek, hogy ilyen meg olyan ajándékokat kaptál, ilyen-olyan nem létető emberektől és állatoktól.
Mert szeretnéd, ha az utódot is olyan boldogan élhetné meg ezeket az ünnepeket, mint te tetted akkoriban.
Kivéve, ha számodra a lehető legrosszabbak voltak ezek. Akkor azért teszed azt, amit, mert neki szeretnéd örömtelivé tenni az ünnepeket. Nem akarod, hogy megélje azt, amit te is. Ezért mondod neki, hogy ők léteznek és ezért árasztod el ajándékokkal, amelyekre azt mondod, ők hozták.
Vagy ott van az a kivétel is, mikor próbálod belé ültetni ezeket, hogy tudja neked milyen volt, de a gyereked számára rosszabb, mint neked volt.
Ebben az esetben voltam én is.
Lehetetlenül rossz, hogy a szüleim mindennél jobban próbálkoztak számomra boldoggá tenni ezeket a családi ünnepeket, de nem ment nekik. Tizenéves koromtól nem."
*7 éve, 2009. Húsvét napja*
Telhetetlen voltam. Mindenben és mindenkinek segíteni akartam.
Édesapámnak a nőknek szánt ajándékok beszerzésében. Édesanyámnak és nagymamámnak a főzésben és sütésben. Nagynénémnek és nagybátyámnak az udvarunk kitakarításában és elrendezésében.
De sajnos ugyan azt a dolgot kellett tennem, mint minden egyes évben ilyenkor.
A bátyámnak segíteni megteríteni és elrendezni az asztalon az edényeket, evőeszközöket és a már elkészült ételeket. YoonHo azonban mindig inkább rám hagyta az evésre szolgálók elhelyezését, mondván én úgyis szebben megcsinálom. Persze ez így is volt. Kisebb létemre sokkal figyelmesebb és pontosabb voltam. Valamint szerettem perceket -néha órákat- eltölteni ezek rendezgetésével és igazgatásával. Megnyugtató volt.
Telhetetlenek voltunk. Mindenki mindenkinek ajándékokat adott.
Édességek, játékok, háztartási berendezések, pénz. Minden, amire szükség lehet. Mindenki tudta, kinek micsoda kell.
Csokoládékkal és mindenféle édességgel telepakolt szatyrokat kaptam. Dobozokat, melyek számomra kellő játékokkal voltak megtöltve, eredi csomagolásukban. Borítékokat, melyek pénz rejtettek magukban, hogy eltudjam költeni azt olyan dolgokra, amik kellhetnek. Ruhák és ékszerek, minden amire csak vágytam.
A nap tökéletesen telt. Együttes reggeli az egész családdal. Az egész családdal, ami nagyjából tizenöt fő lehetett. Imádtam minden egyes ünnepelést, mert a famíliám összes tagját láthattam és jól szórakoztunk. Imádtam, mert a családom voltak. Mert mindenki szeretett mindenki.
Folyamatos beszélgetések voltak, információkat gyűjtöttünk a rég nem látott rokonoktól, hogy mi van velük, hogy hogyan vannak az évekkel ezelőtt látott messzi ismerősök és a többi. Én pedig ezt rohadtul élveztem. Élveztem minden egyes percét a Húsvétnak és annak, hogy mindenkit láthatok. Együtt.
Kisgyermekként a legtöbben velem foglalkoztak és a már most jónak bizonyuló jövőmmel. Hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök. Hogy el szeretnék-e költözni valahova. Hogy mikor fejezem be az általános iskolát s a többi.
Az ilyesfajta kérdéseket persze mindig megkapom, hiszen vannak olyan hozzátartozóim, kiket évente jó, ha háromszor láthatok és beszélhetek velük. Így hát nekik információt kell rólam szerezniük. Megértem.
Ezt is szerettem az ilyen eseményekben, attól függetlenül, hogy nem volt a kedvencem, ha rólam és a terveimről kérdezgetnek csak. De legalább addig is a családommal beszélhettem. Legalább.
"Azt hittem az ilyen jelenetek az életben örökre meg fognak maradni. Hogy minden ünnepkor majd így összeül a família összes, tizenöt tagja. Reméltem, hogy így lesz és a boldogságomat lelhetem majd bennük és a velük való beszélgetésekben, vagy csak azok hallgatásában.
Reméltem és szerettem volna, ha így lesz."
Felnőtt korodra pedig rájössz, hogy ezek tényleg badarságok, mégis bemeséled a gyermekednek. Elmeséled neki, hogy ha jó lesz akkor kaphat a Mikulástól, a Jézuskától és a bolond óriásnyúltól ajándékot, de ha rosszalkodik, nem kaphat semmit. Elmeséled neki, mert tudod, hogy neked mennyire jól esett kicsinek, hogy ilyen meg olyan ajándékokat kaptál, ilyen-olyan nem létető emberektől és állatoktól.
Mert szeretnéd, ha az utódot is olyan boldogan élhetné meg ezeket az ünnepeket, mint te tetted akkoriban.
Kivéve, ha számodra a lehető legrosszabbak voltak ezek. Akkor azért teszed azt, amit, mert neki szeretnéd örömtelivé tenni az ünnepeket. Nem akarod, hogy megélje azt, amit te is. Ezért mondod neki, hogy ők léteznek és ezért árasztod el ajándékokkal, amelyekre azt mondod, ők hozták.
Vagy ott van az a kivétel is, mikor próbálod belé ültetni ezeket, hogy tudja neked milyen volt, de a gyereked számára rosszabb, mint neked volt.
Ebben az esetben voltam én is.
Lehetetlenül rossz, hogy a szüleim mindennél jobban próbálkoztak számomra boldoggá tenni ezeket a családi ünnepeket, de nem ment nekik. Tizenéves koromtól nem."
*7 éve, 2009. Húsvét napja*
Telhetetlen voltam. Mindenben és mindenkinek segíteni akartam.
Édesapámnak a nőknek szánt ajándékok beszerzésében. Édesanyámnak és nagymamámnak a főzésben és sütésben. Nagynénémnek és nagybátyámnak az udvarunk kitakarításában és elrendezésében.
De sajnos ugyan azt a dolgot kellett tennem, mint minden egyes évben ilyenkor.
A bátyámnak segíteni megteríteni és elrendezni az asztalon az edényeket, evőeszközöket és a már elkészült ételeket. YoonHo azonban mindig inkább rám hagyta az evésre szolgálók elhelyezését, mondván én úgyis szebben megcsinálom. Persze ez így is volt. Kisebb létemre sokkal figyelmesebb és pontosabb voltam. Valamint szerettem perceket -néha órákat- eltölteni ezek rendezgetésével és igazgatásával. Megnyugtató volt.
Telhetetlenek voltunk. Mindenki mindenkinek ajándékokat adott.
Édességek, játékok, háztartási berendezések, pénz. Minden, amire szükség lehet. Mindenki tudta, kinek micsoda kell.
Csokoládékkal és mindenféle édességgel telepakolt szatyrokat kaptam. Dobozokat, melyek számomra kellő játékokkal voltak megtöltve, eredi csomagolásukban. Borítékokat, melyek pénz rejtettek magukban, hogy eltudjam költeni azt olyan dolgokra, amik kellhetnek. Ruhák és ékszerek, minden amire csak vágytam.
A nap tökéletesen telt. Együttes reggeli az egész családdal. Az egész családdal, ami nagyjából tizenöt fő lehetett. Imádtam minden egyes ünnepelést, mert a famíliám összes tagját láthattam és jól szórakoztunk. Imádtam, mert a családom voltak. Mert mindenki szeretett mindenki.
Folyamatos beszélgetések voltak, információkat gyűjtöttünk a rég nem látott rokonoktól, hogy mi van velük, hogy hogyan vannak az évekkel ezelőtt látott messzi ismerősök és a többi. Én pedig ezt rohadtul élveztem. Élveztem minden egyes percét a Húsvétnak és annak, hogy mindenkit láthatok. Együtt.
Kisgyermekként a legtöbben velem foglalkoztak és a már most jónak bizonyuló jövőmmel. Hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök. Hogy el szeretnék-e költözni valahova. Hogy mikor fejezem be az általános iskolát s a többi.
Az ilyesfajta kérdéseket persze mindig megkapom, hiszen vannak olyan hozzátartozóim, kiket évente jó, ha háromszor láthatok és beszélhetek velük. Így hát nekik információt kell rólam szerezniük. Megértem.
Ezt is szerettem az ilyen eseményekben, attól függetlenül, hogy nem volt a kedvencem, ha rólam és a terveimről kérdezgetnek csak. De legalább addig is a családommal beszélhettem. Legalább.
"Azt hittem az ilyen jelenetek az életben örökre meg fognak maradni. Hogy minden ünnepkor majd így összeül a família összes, tizenöt tagja. Reméltem, hogy így lesz és a boldogságomat lelhetem majd bennük és a velük való beszélgetésekben, vagy csak azok hallgatásában.
Reméltem és szerettem volna, ha így lesz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése