Never enough
JaeJae/2Jae - JaeBum(JB) x YoungJae [GOT7]
YoungJae POV
Egy újabb reggel, mikor szobatársam babrálására kelek fel. Lassan húzom le meleg takarómat arcomról, s emelem fel fejemet puha párnámról, hogy az említett, konyhában tébláboló fiúra pillantsak. Hosszú lábai kilógnak nagy és puha, kék köntöse alól ahogy az étkezőre pakolja reggelijét. Barna haja hol' az ég felé mered, hol' pedig szemeit eltakarva, fáradtságot tükröző arcába hull. Füle mögé tűr egy tincset közép hosszú hajából és felém pillant. Halk nyögés hagyja el számat ahogy visszaejtem kissé nehézzé vált testrészemet a párnára.
A figyelme legkevesebb felkeltésével kimászok ágyamból s a fürdő felé veszem az irányt. Így megy ez minden nap. JaeBum nincs valami nagyon szociális lélekkel megáldva, így még velem, a szobatársával sem ápolja a legjobb kapcsolatot. Pedig tudom, hogy egy érzékeny és kedves teremtmény, de én már nem vagyok képes ennél jobban nyitni felé. Két hete még próbálkoztam, kezdeményeztem néhány beszélgetést, mikor ketten voltunk szobánkban, de felhagytam vele. Ha nem, hát nem.
Reggeli teendőim elvégeztével indulok ki a -már megszokottan- üres konyhába. Megszokásból felindulva az étkező asztalhoz veszem az irányt. Nem lep meg amit ott találok. JaeBumnak elég rossz szokása, hogy nem pakolja el maga után a koszos, használt edényeit. Ha nem lennék a szobatársa, már régen egy penészszagú, ocsmány szobában tengetné a napjait.
Volt már lehetőségem megtapasztalni, milyen is mikor nem vagyok a kollégiumban és elhanyagolja a szobát. Mindenhol koszos ruhák és edények hevertek, még szerencséje volt JB-nek, hogy olyan sok ruhája van. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább három napba telt mire visszaállítottam eredeti, tiszta állapotába a lakóhelyiséget.
A koszos evésre szolgálók elmosását követően eltörlöm őket és neki állok egy adag zabkása főzésének. Mondhatom, hogy legtöbbször ezt reggelizem egy bögre kávéval.
Minden dolog végeztével és pár óra elteltével, már a kollégium folyosóin pakolom egymás után nehézkes lábaimat, hogy épségben megérkezzek az amúgy is veszélyes fizika terem felé. Mivel ma nem volt első két órám -nem úgy, mint szerencsétlen lakótársamnak-, nyugodtan kiélvezhettem a szobánk kellemes és barátságos légkörét. De azért a harmadik órát elkezdeni egy fizika órával. Huh. Soha életemben nem voltam egy buta kölyök, de a fizika kifog rajtam általános iskolás korom óta. A tanárnőm próbálkozott már külön órákkal, mind vele, mind pedig felbérelt tanárokkal. Nem jöttem ki a pedagógusokkal, így a tanulás se ment jobban.
Mikor belépek a laboratóriumi terembe nagy meglepetés ér, hisz' a tanárnő már asztala mögött üldögél kényelmes, kipárnázott, fotelnek nevezhető székében. Hangos köszönéssel és egy mély meghajlással köszöntöm az oktatót és elfoglalom helyemet; a harmadik padsorban, természetesen a telített utcákra tekintő ablakok mellett.
A tanítás végére értünk -melyet végig szenvedtem azon gondolkozva milyen lesz a szobatársam reakciója-, végre elszabadulok az iskolából és felbattyogok lakó helyiségembe, ahol valószínűleg már a nap elején szerzett hírektől ideges JaeBum vár. Már, ha ezek után egyáltalán vár. Ahogy belépek az ajtón, mely lakóhelyiségemet zárja el a folyosótól, nagy csörömpölés fogad. Táskámat ledobom az ajtó mellé azt becsapva és a konyhába sietek ahonnan a hangzavar származik.
-Mit csinálsz már megint te, szerencsétlen?-illetem nem igazán tiszteletet és kedvességet sugárzó névvel a nálam idősebbet.
-Én vagyok a szerencsétlen?-gúnyosan felnevet kérdése után.-Nem engem kell korrepetálni fizikából.-Egy. Lélegzet visszafojtva nyúlok a seprű után és kezdem felseperni a kávéscsésze maradványait a fapadlóról.-Még jó, hogy a tanárnő után te már nem könyörögsz nekem a földön, előttem térdelve.-Kettő. Elszörnyedve gondolok minden lehetséges dologra és a hideg végig fut gerincemen. A lapátot megfogva rásöpröm a szilánkokat.
-Csak szeretnéd JaeBum, csak szeretnéd.-Három. Hamisan vigyorogva vánszorgok a kukához, melybe beleborítom az éles, kávéfoltokkal tarkított, fehér szilánkokat.
Négy. Ajtó csapódás, és hangos lábdobogások az ajtón kívülről.
Öt. Az ágyára dőlök és a könnyek iramosan gyűlnek szemeimbe, melyeket szorosan összezárok.
Az órák csak úgy elrepülnek tehetetlen, sírástól rázkódó testem felett. Könnyen kivalószínűsíthető, hogy JaeBum majd valamikor az éjszaka közepén fog megjelenni, kicsit nyugodtabban. Megemberelem magamat és szobatársam szekrényéhez lépve kiveszek abból egy felsőt, mely még Jaenek is nagy. Bevonulok lassan a szobánkhoz tartózó fürdőbe, miközben levetett ruháimat szanaszét hagyom a külső bútorokon, s mire már belépek a tisztálkodóhelyiségbe nem takarja semmi testemet, az egyetlen ruhadarab a kezemben szorongatott póló, melyet zuhanyzás után veszek majd magamra. Belépek a zuhanykabinba és megengedem a vizet, mely testemet úgy hűti le, mint forró nyári napon jégkockák a limonádét. A hűvös víz végigcsorog testem minden kis részletén, benedvesítve ezzel engem. Fejemet is a zuhanyrózsa alá tartom és a sarokban lévő tusfürdőért nyúlok, amely nem az én tulajdonosságomat élvezi, és kis adagokat nyomogatva kezembe elkenem bőrömön a barack illatú krémet.
Percek múltával vagyok csak hajlandó kilépni a hűvös kőre és miután megtöröltem magamat és felvettem szobatársam pólóját csupasz testemre, melyet most pizsamaként fogok alkalmazni, elhagyom a helyiséget. Vontatottan csoszogok vissza JB ágyához és bújok be meleg, áthatóan férfias illatú takarója alá. Szemeimet lehunyom és nyugodtabban kezdem érezni ahogy az álomvilág egyre közelebb húz magához.
Az ágy lágyan süpped be pillekönnyűségű mivoltom mellett, ahogy a hanyag törölközéstől nedvesen tapadó forró test hozzám bújik. Puha ajkakat érzek meg arcomon, mire testemet a tulajdonosuk felé fordítom. Nagy kezei hátamra simulnak és még közelebb húznak magához. Szája enyémre tapad és egy édes, térdeimet megremegtető csókba húz a fiú. Testünk összeforr, hogy percekre, majd órákra élvezhessük ki egymás közelségét. Nem tudva betelni a másikkal tovább és tovább haladunk, egyik dolog a másikat követi, míg újabb és újabb dolgok cikáznak át gondolataink közt. Eggyé válok testével és úgy érzem, hogy többé nem szakíthat már el semmi tőle. Szeretem...
Szemeim kipattannak helyükről és hirtelen tornázom magamat ülő helyzetbe. Körbenézek a koromfekete szobában. Látószerveim benedvesednek és az újonnan érkező könnycseppek elveszik látóvilágom elől az amúgy is láthatatlan szoba kinézetét. Hangosan sírok fel és engedem visszadőlni elnehezedett testemet az ágynemű közé, melynek barack illata még több nedvet csal ki könnymirigyeimből. A lakóhelyiség másik végében elhelyezkedő ajtó lassan, mégis hangosan nyílik ki majd csukódik be a hazaérkező magas fiú mögött. Szobatársam lerúgja magáról bakancsát és súlyos bőrkabátja csattanását hallom ahogy az a földre érkezik. Tulajdonosuk az ágya felé irányítja magát miközben megszabadul pólójától. Összehúzom magam a takaró alatt és sírásomat hangtalanra fogva figyelem a közeledő fiút.
Meglepetésként ér, hogy az amúgy ideggel fűtöttnek tűnő fiú gyengéd mozdulatokkal húzza le fejemről és egészen kicsit vállaimról az ő tulajdonában lévő takarót. Lassan nyúl az ágy fölött elhelyezkedő éjjeli lámpa kapcsolójához, s hirtelen lepi el halvány narancssárgás fény a nagy helyiséget. Kipirosodott arccal és bevérzett, még mindig könnyektől duzzadó szemekkel nézek fel a félmeztelen alakra. Az eddig fejtámaszként hasznosított párnát remegő testemhez szorítom és a lehető legközelebb húzódom a falhoz és ágya belső sarkához. Nem akarom, hogy újra bántson. Lehetnek akármilyen kedves érintései, azok egy pillanat alatt változhatnak erőszakossá és okozhatnak maradandó sérüléseket testemen és lelkemen egyaránt. Volt már ilyen, nem is egyszer.
JB-nek szokása volt, hogy eljárjon inni a haverjaival, amikor én még gólyaként lettem a szobatársa. Már akkor sem ápolta velem a legbarátibb kapcsolatokat, így akármit tettem, ami neki nem tetszett akkori ittas állapotában hazatérve ezt jelezte nekem nem kis ütésekkel. Csendben, szipogva tűrtem az összeset, nem akartam senkinek szólni erről, és a mai napig senki más nem tud arról, hogy többször is kezet emelt rám ez a fiú, saját magamon kívül. Még ő sem tudja, hiszen hogy is tudná!? A sárga csikós földig leitta magát, aztán egy félnapos pihenő után mindent elfelejtett és ment tovább az élet ahogy volt. Persze a néhány láthatóbb helyen ért verés után maradt foltokat ő sem hagyta szó nélkül, de köszönhetően felém nem irányuló érdeklődésének egy vállrántással elintéztem az összeset. Ezek szívemből törtek le egy darabot, hogy azzal majd a külső sérülések legtöbbjét meggyógyítják és alig láthatóvá teszik. De arra nem gondoltak a fránya lendítések, hogy ha a szívemből darabokat szednek ki, akkor a lelkemet is roncsolják.
Sajnos nem gondolt erre JaeBum se.
-YoungJae...-Meglepetésemre az engem félve figyelő fiú hangja halkan és mondhatni kedvesen szól. Lelkem is beleremeg ahogy nevemen szólít.
Olyan ritka egy pillanat ez... Ez, hogy a nevemet ilyesféle hanglejtéssel és mindenféle jelző nélkül ejti ki ajkain. Ritka, hogy ilyen, szívemet megmelengető hangon beszél hozzám. Boldoggá tesz és összetör. Még jobban, mint amúgy teszi. Nem is tudja azzal, hogy így viselkedik velem, sokkal jobban összetör, mintha megütne. Jobban fáj az, ha kedves velem, mert ilyet nem tapasztalok tőle és tudom, hogy nem azért teszi, amiért én. Nem érez irántam semmit...
-Mi van veled?-Mellém telepszik ágyára, a lehető legtávolabb ülve tőlem... És most az egyszer veszem azt észre, hogy nem azért mert nem akar mellettem lenni. Hanem mert tudja, hogy most én nem szeretném.-Miért sírsz?-Remegő testemhez közelebb eső kezével arcom felé nyúl. Talán, hogy megsimogassa. Talán, hogy megüsse. Nem hagyom neki, fejemet arrébb húzom, míg könnyekkel telített szemeimet lehunyom.
-Miattad te, szemétláda!-Szemeim kipattannak, hangom megremeg ahogy kiabálni készülök vele. Szinte nem is érti, látom rajta.
-Sajnálom, YoungJae.-Meghökkenve nézek a fiúra, akinek nem hallok hangjában semmiféle iróniát. Komolyan bocsánatot kért? Im JaeBum azt monda, sajnálom... Nekem?
-Mit? Már késő van ahhoz.
-Sajnálom minden tettemet, amit ellened hajtottam végre. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, mind lelkileg, mind testileg. Sajnálom, hogy mindannyiszor összetörtelek, mint összeragasztottalak.-Minden egyes kimondott sajnálomnál közelebb csúszik hozzám.-Tudom, mit érzel irántam. Tudom és sajnálom, hogy ennek ellenére ilyeneket tettem veled.-Lehúzza rólam a takarót teljes egészében, mire én rajtam lévő pólóját lejjebb húzom, combjaim közepénél megtartva azt, aljánál fogva.-Csak így tudtam lebirkózni azt a sok ismeretlen érzelmet és megannyi szenvedést.-Nyakára téved tekintetem, mikor nyel egyet, amit szinte a szoba túlvégében is hallani lehetne.-Azt a sok érzelmet, amik csakis egy embernek köszönhetőek és csak is hozzá köthetőek...-Szavai arra kényszerítenek, hogy szemébe nézzek-...Hozzád.
-Tudom, hogy utálsz JaeBum, nem kell így közö-
-Szeretlek.
A barna hajú fiú óvatosan von magához, ezzel ölébe ültetve elzsibbadt testemet. Szemeimbe néz, szinte könyörögve, megkérdezve valamit, amire nem számítok... Megcsókol. Érdes, kiszáradt ajkai nyugodtan és kedvesen mozognak enyémeken, melyeket szinte felszántanak párnái. Képes lennék a padlóra hullani combjairól és reszketve kezdeni magamat csipkedni, hogy felkeljek. De karja, mely derekamnál tart, megakadályoz. Lelkem darabjai visszakerülnek helyükre ahogy szívem elhagyott tere újra kivöröslik. Könnyeim zuhataga elapad és boldogság tölt el. Remélem nem ittas és azért beszél így velem.
Nagy kezei nyugtatóan simogatják csupasz combjaimat, míg ajkai ugyan így kényeztetik testemet. Olyan törődéssel és kedvességgel teszi felém minden mozdulatát, amit pár hónapja még el sem tudtam volna képzelni. Hogy ilyen érzelmekkel is képes lesz hozzám szólni és érni. Hogy képes lesz ilyen szinten levenni a lábamról úgy, hogy szinte nem is próbálkozik. Lehetetlenül bele estem Im JaeBumba. A modorába. A külsejébe. A lelkébe. Mindenébe. Mert belőle sosem elég.
Volt már lehetőségem megtapasztalni, milyen is mikor nem vagyok a kollégiumban és elhanyagolja a szobát. Mindenhol koszos ruhák és edények hevertek, még szerencséje volt JB-nek, hogy olyan sok ruhája van. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább három napba telt mire visszaállítottam eredeti, tiszta állapotába a lakóhelyiséget.
A koszos evésre szolgálók elmosását követően eltörlöm őket és neki állok egy adag zabkása főzésének. Mondhatom, hogy legtöbbször ezt reggelizem egy bögre kávéval.
Minden dolog végeztével és pár óra elteltével, már a kollégium folyosóin pakolom egymás után nehézkes lábaimat, hogy épségben megérkezzek az amúgy is veszélyes fizika terem felé. Mivel ma nem volt első két órám -nem úgy, mint szerencsétlen lakótársamnak-, nyugodtan kiélvezhettem a szobánk kellemes és barátságos légkörét. De azért a harmadik órát elkezdeni egy fizika órával. Huh. Soha életemben nem voltam egy buta kölyök, de a fizika kifog rajtam általános iskolás korom óta. A tanárnőm próbálkozott már külön órákkal, mind vele, mind pedig felbérelt tanárokkal. Nem jöttem ki a pedagógusokkal, így a tanulás se ment jobban.
Mikor belépek a laboratóriumi terembe nagy meglepetés ér, hisz' a tanárnő már asztala mögött üldögél kényelmes, kipárnázott, fotelnek nevezhető székében. Hangos köszönéssel és egy mély meghajlással köszöntöm az oktatót és elfoglalom helyemet; a harmadik padsorban, természetesen a telített utcákra tekintő ablakok mellett.
A tanítás végére értünk -melyet végig szenvedtem azon gondolkozva milyen lesz a szobatársam reakciója-, végre elszabadulok az iskolából és felbattyogok lakó helyiségembe, ahol valószínűleg már a nap elején szerzett hírektől ideges JaeBum vár. Már, ha ezek után egyáltalán vár. Ahogy belépek az ajtón, mely lakóhelyiségemet zárja el a folyosótól, nagy csörömpölés fogad. Táskámat ledobom az ajtó mellé azt becsapva és a konyhába sietek ahonnan a hangzavar származik.
-Mit csinálsz már megint te, szerencsétlen?-illetem nem igazán tiszteletet és kedvességet sugárzó névvel a nálam idősebbet.
-Én vagyok a szerencsétlen?-gúnyosan felnevet kérdése után.-Nem engem kell korrepetálni fizikából.-Egy. Lélegzet visszafojtva nyúlok a seprű után és kezdem felseperni a kávéscsésze maradványait a fapadlóról.-Még jó, hogy a tanárnő után te már nem könyörögsz nekem a földön, előttem térdelve.-Kettő. Elszörnyedve gondolok minden lehetséges dologra és a hideg végig fut gerincemen. A lapátot megfogva rásöpröm a szilánkokat.
-Csak szeretnéd JaeBum, csak szeretnéd.-Három. Hamisan vigyorogva vánszorgok a kukához, melybe beleborítom az éles, kávéfoltokkal tarkított, fehér szilánkokat.
Négy. Ajtó csapódás, és hangos lábdobogások az ajtón kívülről.
Öt. Az ágyára dőlök és a könnyek iramosan gyűlnek szemeimbe, melyeket szorosan összezárok.
Az órák csak úgy elrepülnek tehetetlen, sírástól rázkódó testem felett. Könnyen kivalószínűsíthető, hogy JaeBum majd valamikor az éjszaka közepén fog megjelenni, kicsit nyugodtabban. Megemberelem magamat és szobatársam szekrényéhez lépve kiveszek abból egy felsőt, mely még Jaenek is nagy. Bevonulok lassan a szobánkhoz tartózó fürdőbe, miközben levetett ruháimat szanaszét hagyom a külső bútorokon, s mire már belépek a tisztálkodóhelyiségbe nem takarja semmi testemet, az egyetlen ruhadarab a kezemben szorongatott póló, melyet zuhanyzás után veszek majd magamra. Belépek a zuhanykabinba és megengedem a vizet, mely testemet úgy hűti le, mint forró nyári napon jégkockák a limonádét. A hűvös víz végigcsorog testem minden kis részletén, benedvesítve ezzel engem. Fejemet is a zuhanyrózsa alá tartom és a sarokban lévő tusfürdőért nyúlok, amely nem az én tulajdonosságomat élvezi, és kis adagokat nyomogatva kezembe elkenem bőrömön a barack illatú krémet.
Percek múltával vagyok csak hajlandó kilépni a hűvös kőre és miután megtöröltem magamat és felvettem szobatársam pólóját csupasz testemre, melyet most pizsamaként fogok alkalmazni, elhagyom a helyiséget. Vontatottan csoszogok vissza JB ágyához és bújok be meleg, áthatóan férfias illatú takarója alá. Szemeimet lehunyom és nyugodtabban kezdem érezni ahogy az álomvilág egyre közelebb húz magához.
Az ágy lágyan süpped be pillekönnyűségű mivoltom mellett, ahogy a hanyag törölközéstől nedvesen tapadó forró test hozzám bújik. Puha ajkakat érzek meg arcomon, mire testemet a tulajdonosuk felé fordítom. Nagy kezei hátamra simulnak és még közelebb húznak magához. Szája enyémre tapad és egy édes, térdeimet megremegtető csókba húz a fiú. Testünk összeforr, hogy percekre, majd órákra élvezhessük ki egymás közelségét. Nem tudva betelni a másikkal tovább és tovább haladunk, egyik dolog a másikat követi, míg újabb és újabb dolgok cikáznak át gondolataink közt. Eggyé válok testével és úgy érzem, hogy többé nem szakíthat már el semmi tőle. Szeretem...
Szemeim kipattannak helyükről és hirtelen tornázom magamat ülő helyzetbe. Körbenézek a koromfekete szobában. Látószerveim benedvesednek és az újonnan érkező könnycseppek elveszik látóvilágom elől az amúgy is láthatatlan szoba kinézetét. Hangosan sírok fel és engedem visszadőlni elnehezedett testemet az ágynemű közé, melynek barack illata még több nedvet csal ki könnymirigyeimből. A lakóhelyiség másik végében elhelyezkedő ajtó lassan, mégis hangosan nyílik ki majd csukódik be a hazaérkező magas fiú mögött. Szobatársam lerúgja magáról bakancsát és súlyos bőrkabátja csattanását hallom ahogy az a földre érkezik. Tulajdonosuk az ágya felé irányítja magát miközben megszabadul pólójától. Összehúzom magam a takaró alatt és sírásomat hangtalanra fogva figyelem a közeledő fiút.
Meglepetésként ér, hogy az amúgy ideggel fűtöttnek tűnő fiú gyengéd mozdulatokkal húzza le fejemről és egészen kicsit vállaimról az ő tulajdonában lévő takarót. Lassan nyúl az ágy fölött elhelyezkedő éjjeli lámpa kapcsolójához, s hirtelen lepi el halvány narancssárgás fény a nagy helyiséget. Kipirosodott arccal és bevérzett, még mindig könnyektől duzzadó szemekkel nézek fel a félmeztelen alakra. Az eddig fejtámaszként hasznosított párnát remegő testemhez szorítom és a lehető legközelebb húzódom a falhoz és ágya belső sarkához. Nem akarom, hogy újra bántson. Lehetnek akármilyen kedves érintései, azok egy pillanat alatt változhatnak erőszakossá és okozhatnak maradandó sérüléseket testemen és lelkemen egyaránt. Volt már ilyen, nem is egyszer.
JB-nek szokása volt, hogy eljárjon inni a haverjaival, amikor én még gólyaként lettem a szobatársa. Már akkor sem ápolta velem a legbarátibb kapcsolatokat, így akármit tettem, ami neki nem tetszett akkori ittas állapotában hazatérve ezt jelezte nekem nem kis ütésekkel. Csendben, szipogva tűrtem az összeset, nem akartam senkinek szólni erről, és a mai napig senki más nem tud arról, hogy többször is kezet emelt rám ez a fiú, saját magamon kívül. Még ő sem tudja, hiszen hogy is tudná!? A sárga csikós földig leitta magát, aztán egy félnapos pihenő után mindent elfelejtett és ment tovább az élet ahogy volt. Persze a néhány láthatóbb helyen ért verés után maradt foltokat ő sem hagyta szó nélkül, de köszönhetően felém nem irányuló érdeklődésének egy vállrántással elintéztem az összeset. Ezek szívemből törtek le egy darabot, hogy azzal majd a külső sérülések legtöbbjét meggyógyítják és alig láthatóvá teszik. De arra nem gondoltak a fránya lendítések, hogy ha a szívemből darabokat szednek ki, akkor a lelkemet is roncsolják.
Sajnos nem gondolt erre JaeBum se.
-YoungJae...-Meglepetésemre az engem félve figyelő fiú hangja halkan és mondhatni kedvesen szól. Lelkem is beleremeg ahogy nevemen szólít.
Olyan ritka egy pillanat ez... Ez, hogy a nevemet ilyesféle hanglejtéssel és mindenféle jelző nélkül ejti ki ajkain. Ritka, hogy ilyen, szívemet megmelengető hangon beszél hozzám. Boldoggá tesz és összetör. Még jobban, mint amúgy teszi. Nem is tudja azzal, hogy így viselkedik velem, sokkal jobban összetör, mintha megütne. Jobban fáj az, ha kedves velem, mert ilyet nem tapasztalok tőle és tudom, hogy nem azért teszi, amiért én. Nem érez irántam semmit...
-Mi van veled?-Mellém telepszik ágyára, a lehető legtávolabb ülve tőlem... És most az egyszer veszem azt észre, hogy nem azért mert nem akar mellettem lenni. Hanem mert tudja, hogy most én nem szeretném.-Miért sírsz?-Remegő testemhez közelebb eső kezével arcom felé nyúl. Talán, hogy megsimogassa. Talán, hogy megüsse. Nem hagyom neki, fejemet arrébb húzom, míg könnyekkel telített szemeimet lehunyom.
-Miattad te, szemétláda!-Szemeim kipattannak, hangom megremeg ahogy kiabálni készülök vele. Szinte nem is érti, látom rajta.
-Sajnálom, YoungJae.-Meghökkenve nézek a fiúra, akinek nem hallok hangjában semmiféle iróniát. Komolyan bocsánatot kért? Im JaeBum azt monda, sajnálom... Nekem?
-Mit? Már késő van ahhoz.
-Sajnálom minden tettemet, amit ellened hajtottam végre. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, mind lelkileg, mind testileg. Sajnálom, hogy mindannyiszor összetörtelek, mint összeragasztottalak.-Minden egyes kimondott sajnálomnál közelebb csúszik hozzám.-Tudom, mit érzel irántam. Tudom és sajnálom, hogy ennek ellenére ilyeneket tettem veled.-Lehúzza rólam a takarót teljes egészében, mire én rajtam lévő pólóját lejjebb húzom, combjaim közepénél megtartva azt, aljánál fogva.-Csak így tudtam lebirkózni azt a sok ismeretlen érzelmet és megannyi szenvedést.-Nyakára téved tekintetem, mikor nyel egyet, amit szinte a szoba túlvégében is hallani lehetne.-Azt a sok érzelmet, amik csakis egy embernek köszönhetőek és csak is hozzá köthetőek...-Szavai arra kényszerítenek, hogy szemébe nézzek-...Hozzád.
-Tudom, hogy utálsz JaeBum, nem kell így közö-
-Szeretlek.
A barna hajú fiú óvatosan von magához, ezzel ölébe ültetve elzsibbadt testemet. Szemeimbe néz, szinte könyörögve, megkérdezve valamit, amire nem számítok... Megcsókol. Érdes, kiszáradt ajkai nyugodtan és kedvesen mozognak enyémeken, melyeket szinte felszántanak párnái. Képes lennék a padlóra hullani combjairól és reszketve kezdeni magamat csipkedni, hogy felkeljek. De karja, mely derekamnál tart, megakadályoz. Lelkem darabjai visszakerülnek helyükre ahogy szívem elhagyott tere újra kivöröslik. Könnyeim zuhataga elapad és boldogság tölt el. Remélem nem ittas és azért beszél így velem.
Nagy kezei nyugtatóan simogatják csupasz combjaimat, míg ajkai ugyan így kényeztetik testemet. Olyan törődéssel és kedvességgel teszi felém minden mozdulatát, amit pár hónapja még el sem tudtam volna képzelni. Hogy ilyen érzelmekkel is képes lesz hozzám szólni és érni. Hogy képes lesz ilyen szinten levenni a lábamról úgy, hogy szinte nem is próbálkozik. Lehetetlenül bele estem Im JaeBumba. A modorába. A külsejébe. A lelkébe. Mindenébe. Mert belőle sosem elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése