You thought It - Harmadik rész - Felbomlott, megrontott

Harmadik rész - Felbomlott, megrontott

"Arra, hogy a felnőttek élete milyen nehéz, csak akkor jöhetsz rá, mikor megtapasztalod egy kis részét. Egy részét, amit neked adnak, rád bíznak, hogy te foglalkozz vele. Rád hagyják, hogy beszélj az ügyfelekkel, kiszolgáld őket és kezeld a pénzt.
Több száz, ezer wonnak megfelelő értéket tartasz a markaidban. Mit teszel vele?
A vásárló már elment, a pontos összeget adta a kezeidbe. A blokkot miután megírtad a zsebébe gyűrte és a kezeibe fogta a szatyrot, mi az árut tartalmazza.
Nincs körülötted senki, nem figyelik mit csinálsz. Normális, hogy te vagy csak a kis fapult mögött és veszed át a pénzt, adsz visszajárót, ha kell és becsomagolod, amit vesznek.
De az a sok pénz, mi most a kezeid közt piheg. Mit teszel vele?
Becsületesen a kasszába teszed és felírod a mennyiséget és, hogy mit vettek meg?
Vagy a zsebedbe rejted és úgy teszel, mintha nem vettek volna semmit?
Mit teszel?
Elteszed és boldogan mosolyogva, nem feltűnően, visszaülsz a székedre.
Becsületesség nincs benned, hisz' eltetted a pénzt, mit a nagybátyád által készített mézeskalácsért adtak. És nem is szólsz neki.
Miért tennéd? Hisz', amiről nem tud, az nem fáj neki.
Mégis három nappal az eset után bűntudatod lesz. Elkezd belülről mardosni. De nem teszel semmit, nem mondod el senkinek. A pénz felét már úgyis elköltötted, nem tudnál mit tenni már.
Megloptad a nagybátyádat. De nem érdekel. A szüleid úgysem adnak neked pénzt, a nagynénid pedig mindig szívesen ad ennivalóra, kávéra, esetleg valamire, amit nagyon szívesen megvennél. Mit szólnának, ha megtudnák, hogy loptál tőlük? Semmit. Lemosolyognák és mondanák, amit szoktak, egy kis lecseszéssel együtt.
"Legközelebb előbb azért szólj. De tudod, hogy bármikor kapsz, amit csak szeretnél"
A szemedbe könnyek költöznek. Tudod, hogy ők szeretnek. Hogy ők bármikor bármit megtennének érted. Hogy jobban nevelnének, mint a szüleid teszik. Mégis. Semmi nem vesz rá arra, hogy elmond a szüleidnek, hogy nem akarsz többé velük, a bátyáddal és nagyanyáddal élni. Hogy a nagybátyádékkal és az unokatesóiddal szeretnél lakni. Nem. Mert ők a családod. És akármi történik, mindig ők lesznek a családod.
Szereted őket.
De nagybátyádért és nagynénidért többet megtennél, mint a szüleidért.
Miért? Mert ők sokkal jobban gondoskodnak rólad."

*2015. Karácsony napja*

Imádtam. A Karácsony volt a mindenem. Mindenki együtt ült le egy asztalhoz. Együtt beszélgettünk és nevettünk. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön egy ilyen szörnyű nap ebből az ünnepből.
Nem bírtam. Könnyekben törtem ki. Segítettem, hiszen mindig segítettem mindenkinek.
Az asztal megterítése megint rám, és a bátyámra hárult. YoonHo most nem volt bent az ebédlőben. Egyedül igazgattam a szalvétákat az evőeszközök alá.
Ezért mertem elengedni a könnycseppeket.
Belegondoltam abba, hogy most csak öten fogunk ennél az asztalnál ülni. Én olyan emberekkel, akikre már rá se ismerek, olyan szinten megváltoztak, az az eset óta.
Boldogabbak...

*2015. Augusztus 19.*

Nem tudtam mi történik. A szobámban ültem, zenét hallgattam. De az, ami az udvarról feljött, hangosabb volt a zenénél.
Kiabálást hallottam. Pedig csak most jöttem fel az emeletre.
Nem tudtam mi van. Miért kiabálnak.
Hiszen édesapám és a bátyám dolgoztak az új tetőn, amit a garázs elé építettek.
De aztán, pár óra elteltével, halottam ahogy nagymamám a konyhában sírja el gondjait apámnak. Még mindig nem értettem tisztán, miről beszélnek.

*2015. Augusztus 21.*

Mégis, történt egy olyan dolog. Ami a szívemet teljesen összetörte.
Kint ültünk az udvaron. Nyugodtan nyomogattam a telefonomat.
A fakapu, mi az udvart és a ház bejáratát választja el a garázshoz vezető leaszfaltozott úttól és most már az az elé épített tetőtől és a nagykaputól, hangosan kivágódott, majd be is csukódott. Kutyám rögtön mozdult, édesen nyüszögve rohant az érkezetthez. De az nem tett semmit az általa, mindig kényeztetett kutyával.
-Hát ez az, YoungNam!-édesapám neve hangosan hagyta el száját. Már tudtam mi történt, azt hittem unokabátyám csak viccel. Már nevettem volna fel kínosan, hogy ne viccelődjön, de folytatta kiabálását. Nem érdekelte, hogy apám idősebb nála, hogy tisztelettudóbban kéne hozzá beszélnie. De megértettem a helyzetét.-Hogy gondoltad, hogy az anyámmal, a saját nővéreddel és a férjével így viselkedsz?-hangja körbezengte az udvart. Nagybátyám, az ő édesapja rögtön kijött a műhelyből, mi az ő tulajdonukban volt, a mi házunk udvarában. Nagymamám is kijött és már szólt is közbe. Nem kellett volna...
-Siu, nyugodj le-
-Te csak ne mond nekem, hogy nyugodjak le! Húzzál vissza a büdös picsába, oda be a házba! Te ne dirigálj nekem! Nem vagy a nagyanyám! Soha többé.-Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ilyen nyelvezeten is tud beszélni az unokabátyám. Nem bírtam hallgatni kiabálását. Szemeim megteltek könnyekkel. Követtem bátyám példáját és csak a telefonomat figyeltem. Édesapám felkelt és vállainál fogva fordította maga felé a nála három fejjel magasabb, mégis jó pár évvel fiatalabb fiút.
-Nyugodj meg, Siu. Apáddal már megbeszéltük a dolgokat.
De a fiú nem hallgatott rá, én pedig még jobban könnyezni kezdtem. Közbe akartam szólni. Hogy hagyják abba. Hogy ennek a veszekedésnek nincs értelme. De nem tudtam. Ha megszólaltam volna kitört volna sírásom és a földre roskadva kiabáltam volna velük. Amit pedig nem tehettem volna meg.
-Bíztam benned! Szerettelek YoungNam! Én mindig is felnéztem rád! De csalódtam benned.-Siu is sírt. Hallottam hangján. Az én szívem már kifacsarta magát és abban a pillanatban akartam felkelni és magamhoz ölelni unokatestvérem, hogy megnyugtassam és tudassam vele; én is ugyanúgy érzek ezzel az üggyel kapcsolatban, mint ő. Én sem bírom.
A fiú befutott a műhelybe, hova apja is követte. Gondolom megbeszélték, hogy tényleg nincs már semmi gond.
Pedig igen is volt. Apám ugyanúgy rühellte a saját nővérének férjét. Mindig is utálta, a pokolba kívánta. És ez okozta azt a nagy összeveszést, amit egy apró, jelentéktelen dolog indított el. A garázs elé épített tető és az, hogy nagybátyám így nem tud majd beállni az udvarra, ha kell.
Rühelltem a gondolatot, hogy most minden kiderült. Minden kis ócsárlás, mit szüleim és nagymamám tett nagybátyámék irányába. Utálták a nagybátyámat. Nagynénim saját, tulajdon anyja és öccsei is utálták a férfit, kihez feleségül ment. Utálták a gyerekeiket.
Utáltak engem, mert már, mint gyerekükre úgy tekintett rám a házaspár. De én azt az érzést imádtam.
Szerettem velük menni. Mézeskalács-készítők mind a ketten és egy kézműves club tagjai. Mindenhova mentem velük, amikor egy rendezvényre meghívták őket. Imádtam az embereknek mesélni, hogy milyen szépen és percízen, kézzel készíti nagybátyám a mézeskalácsok mintáját. Hogy mindenki engem dicsért. Hogy szebben bántak velem azok az emberek, akik csak hat éves korom óta ismernek, mint az a kettő, aki miatt megszülettem erre a világra.
Szerettem a clubban lévő embereket. Kedvesek és gondoskodóak voltak. Minden gyűlésen szívesen láttak. És én szívesen mentem nagybátyámékkal, hiszen ott is segíthettem nekik. Utazhattam és beszélhettem velük. De a legfontosabb; velük lehettem. És ez boldoggá tett. Mindennél boldogabbá.
Mégis az a veszekedés összetörte a szívemet.
Ahogy nagynénim, Yura kezeinek érzése is arcomon. Puha tenyerébe belesimult pufi arcom. Könnyeim pedig eláztatták a zsebkendőt, mit jobb markában tartott.
Bátyám már rég nem volt kint az udvaron. Édesapám unokabátyámmal és nagybátyámmal beszélgetett. Yura pedig kedvesen simogatta könnyektől áztatott arcomat. Én csak felkeltem a székből és magamhoz húztam nálam fél fejjel alacsonyabb, aranyos alakját.

*2015. Karácsony másnapja*

Nem tudtam visszatartani a sírásomat, az hangosan tört ki belőlem.
Nagynénim és unokanővérem is engem ölelt. Szörnyű volt érezni, hogy ők is rákezdenek. Csak is miattam.
De azért mert szerettek. És azt akarták, hogy ott, velük boldog legyek. Boldog voltam, mégis összetörtem belül.

Elkísértem unokanővérem, JiMin vőlegényét haza, hozzánk. Hiszen mamámnál, nagybátyám édesanyánál voltunk. A férfi, Benjamin nagyon kedves és aranyos volt. Fekete volt, de senkit nem érdekelt a családból. Szerettük, mert gondoskodott JiMinről és szerette őt. Ezt jelezték az eljegyzési gyűrűk az ujjaikon.
Elkísértem őt, hogy az egész család megköszönhesse neki az ajándékokat, miből mindenkinek vett, még kint Ausztriában, ahol él. Meg is köszöntük neki.
De ő, ő tudta, hogy mi történt a családom két fele közt és meg akarta nekünk, vagyis nagymamámnak mondani, hogy ő szeretné, ha boldogságban élnénk tovább és kibékülnénk.
Nagymamám makacs volt, nem fogadott szót a jót akaró férfinek. És én már nehézkesen fordítottam az öreg nőnek azt, mit a testépítő beszélt. Hiszen angolul beszélt. És én voltam az egyetlen, a család ezen feléből, ki tudta, hogyan kell beszélni az angolt.
De én újra könnyekben törtem ki. Benjamin mondta, hogy menjünk vissza. Tudta, hogy fájt nekem, hogy velük akart beszélni. Láttam rajta, hogy ő se bírja már sokáig sírás nélkül.
Visszakísértem. De az a rövidke út alatt én megint könnyekben törtem ki.
-Tudod, te egy nagyon, nagyon jó ember vagy. Köszönöm!-szólaltam fel elcsukló hangon, angolul szólítva meg a fekete férfit. Pár fejjel magasabb volt nálam. Mégis csak tizenhárom éves vagyok, ő meg harminc.
-Dehogy, én csak azt szeretném, ha te és a családod, a menyasszonyom ne stresszben, de boldogságban éljetek. Tudod, nekem ez sosem adatott meg. Sose volt ilyen nagy, összetartó családom, csak páran vagyunk. De, amikor először jötte ide, hozzátok... Annyira meghatott, hogy ennyire szeretitek egymást. Hogy elfogadjátok az összes családtagot úgy ahogy van. Én csak ezt szeretném látni, amikor legközelebb jövök...-mondta, én pedig csak halkan könnyeztem. Ő átdobta kezét vállaimon és mosolyogva nézet szemeimbe. Nagyon kedves volt ő és szerettem volna, ha JiMin élete végéig boldog lenne vele.
-Köszönöm.-ennyit tudtam csak kinyögni, mert visszaértünk.

Akkor ölelt mindenki magához, akkor szerették volna, hogy boldog legyek. De az is voltam. Az ő karjaik közt az voltam. Velük voltam egy egész éjszakát, de nem bántam, hogy csak későn mentem haza. Ott jobban éreztem magam, mint otthon, azok az emberek közt, akik egész életükön át szenvedni fognak, mert tönkre tettek egy családot és annak legfiatalabb tagját. Engem.
Akkor már tudtam, mit fogok tenni. De erről még nem kellett senkinek tudnia.

"Az volt a legjobb, mégis legrosszabb Karácsonyom. Akkor jöttem rá, hogy mennyit jelent számomra családom azon fele. És ezt szerettem volna többször is érezni. Érezni, hogy szívesen látnak otthon, mikor hazaérek és engedik, hogy segítsek nekik.
Hogy szeretnek..."