You thought It - Első rész - Nem bánom

Első rész - Nem bánom

"Kicsinek lenni élvezetes. Játszhatsz és mókázhatsz egész nap. Nem kell a felnőttek fárasztó, kimerítő és nehéz munkáját végezned. Nem kell iskolába járnod, de még ha kell is, annak is élvezheted az első pár évét, míg csak írni és olvasni tanulsz. 

Nyolc órád van az iskolában és annak is a fele lyukasnak nevezhető, hisz' kint töltöd el azt a negyvenöt percet a pedagógus felügyeletével. Mindezt persze csak arra használják, hogy kifárasszak bennünket és mikor visszaérünk otthonainkba, ne csináljunk már mást, mint készítsük el a házi feladat gyanánt feladott írás- és olvasásgyakorlási feladatokat. A megfelelő mennyiségű ételbevitel mellett még esetleg van időd egy kis szórakozásra és beszélgetésre a testvéreddel és a családoddal. Talán.

Mindez után az alvás van hátra. Takarodó van korán, mert a fejlődő szervezetnek pihennie kell és legalább kilenc órát aludnia, főleg ha reggel hatkor kell felkelni. Ezt is mind az iskola, a kicseszett kötelezettségei miatt. Be kell menned az iskolába az emberek közé, akiknek talán a háromnegyedét nem is ismered, csak ránézésből. Kedvesnek és tisztelettudónak kell lenned a nálad idősebbekkel, legfőképpen a tantestület tagjaival, mert minden, ami körbevesz erre buzdít, ezt sugározza. 
A tisztelet a legfontosabb. 
Ha nem teszed azt, amit kérnek, akkor és úgy ahogy azt mondják, akkor integethetsz a sarokban alvó pókoknak, vagy fájlalhatod tarkódat, szádat, esetleg még kezeidet is.

Sosem tudtam megérteni, hogy miért kell mindig az idősebbekre hallgatni. Talán azért, mert még fiatal voltam ehhez és nem tapasztaltam annyit amennyit a korosabb emberek körülöttem, és nem tudtam, hogy a tisztelet igen is nagy szerepet hordoz magával. Túl sok mindenkivel szemben kell tekintélyesen viselkedni, mert mindenki szemében egy jó magaviseletű, megbízható, szép személyiségű ember kinézetét kell megmutatnod, akár először találkozol valakivel, akár nem.

Akkoriban biztosra veszem, hogy azért nem tudtam megérteni és felhasználni, mert túl idétlen és friss lelkű voltam. Visszabeszéltem és kioktattam a tanárokat, a tudatlan felsőéveseket és végzőseket. Veszélybe sodortam magamat és kigyilkoltam a családban maradó, magasra becsülhető tanulmányi és viselkedési átlagokat, amiket famíliám egyes tagjai hagytak maguk után a tanintézményben, hogy engem tiszta lelkiismerettel eresszek ide be és bízzanak rá a tanárokra, akik jó reményekkel kezdtek engem nevelni. 
Hh, sikertelenül. 

Hihetetlenül sokszor kerültem az eltanácsolás szélére, persze csak szóban figyelmeztetve. Egyetlen egyszer sem kellett meglátogatnom az iskola unszimpatikus, rosszindulatú, akaratos és koros igazgatónőjét. Persze, mikor szünetekben meg-meglátott tudta, hogy nincs a legjobb hírem az épületben, családom korábbi idejáróitól eltérően. Soha nem vettem a fáradtságot és köszöntem a nőnek, akit a pokolba kívántam akkoriban. A sötét helyekre száműztem volna a számomra nagyképű, tekintélyt erőszakolóan közömbös viselkedésének és megjelenésének. Erre alacsony, telt alakja is rátett. Nem lehetett komolyan venni erőltetett külleme miatt.

Nem lehet megbánni, amit akkoriban tettem a tanoda szigetelt, rideg, fehér falai közt.

Nem bánom."

*8 éve, 2008. Március 9.*

Iszonyatosan be voltam zsongva. Nem tudtam merre rohanjak és mit rendezgessek el, hogy minden még tökéletesebb legyen. Minden a helyén állt, minden ápoltan csillogott a napfényben a nagy udvarunkon.
Ma volt a hatodik születésnapom.
Ez volt az első olyan szülinapom, amikor nem csak a családom összes tagjával, de még a barátaimmal is ünnepelhettem. Hiszen ez volt az utolsó évem az óvodában és meg szerettem volna ünnepelni ezt a napot velük. A gyerekekkel, akikkel három évet töltöttem el az óvoda intézményében. Lehetetlenül szerettem őket. Megmentették a mindennapjaimat, amikor szomorú voltam, és még boldogabbá tettek, mikor vigyorogva léptem be az ajtón a kis termünkbe. Szerettem őket.
Hirtelen kaptam fel fejem és pattan fel a piszkos földről a csengőnk visszhangzó csilingelésére. Édesanyámhoz ugrándoztam visítozva, hogy adja nekem a kapunkhoz tartozó kulcsot, hogy majd én tudjam beengedni barátaimat. A kulcs hangos zörgése hallatszódott markom feszülő szorításától, amíg az alacsony fakerítést átugorva siettem fém rácsos kapunkhoz. Hevesen integettem a gyönyörű lánynak, aki magas édesapjával az oldalán ugrált egy helyében. Kinyitottam a fém bejárót és illedelmesen meghajoltam, majd beengedtem a vendégeket.
Az eszméletlenül szép kislány mellett sétáltam be velük udvarunkba, végig vékony és alacsony termetét fürkészve, értelmetlen dolgokról beszélgetve. Feneke tetejét csapdosó, szög egyenes fekete hajába kapott a lágy tavasz eleji szellő, ezzel még szebbé téve őt. Piros, virágos hajpántja félrecsúszva fogta hátra a kósza hajtincseket, melyek amúgy a lány szemébe lógtak volna. Puffancs arca kipirosodott a meglehetősen meleg levegőtől, míg ajkai szépen csillogtak az azokra kent színezett ajakápolótól. Kifejezni sem tudtam volna, hogy EunSeo mennyire tökéletesen nézett ki akkor is. Szerelmes voltam belé.
Ajándéka számomra egy édes kis csibe volt. Aranyos, fehér-kék csíkos pólót viselt sárga, puha testén, mire a 'Barátság' szó volt felvarrva, ezzel még jobban megdobogtatta szívemet a lány ajándéka.

Bár tudtam, hogy családomtól egy apró kutyát kapok, mégis csodálkozva meredtem a kis állatkára, amikor édesapám kihozta azt egy nagy, kibélelt kartondobozban. Sikítozni tudtam volna, mint egy lány, de nem tettem. Barátaim már órák óta elmentek, nem maradt itt senki, ezért mutathatták meg nekem szüleim ajándékomat. Mindig is szerettem volna egy kutyát és akkor megkaptam.
A kutya mindössze akkora volt, mint bátyám tenyere. Hosszú, lelógó fülei megterítették hosszúkás pofáját, csak koromfekete orrát hagyva meg nekünk látványosságnak. Mancsai alig tartották meg azokhoz képest nagy testét, így a csöppség még nem tudott sétálni. Zsemle barna , már most göndörödő bundája oly' selymes volt, mint a plüssállatka, melyet Seotól kaptam.
Házunk emeleti szintjére felvittük és az új családtag bekuporodott a sarokban álló könyvespolc legalsó polcára. Kibéleltük neki, odaadtuk neki a játékokat, majd az ennivalóját és friss vizét is kikészítettük. Túl késő volt már bármihez is, ő is fáradt volt már, így mindenki elvégezte esti teendőit és lefeküdtünk aludni.
Egy hetes szünetünk volt attól a naptól kezdve az iskolában, így nem kellett mással foglalkoznom, tudtam egész nap az édes kis jövevénnyel játszani és ápolni a gyenge lelkét. Természetesen neve még nem volt. Egyik nap azonban nagymamámba belecsapott a felismerés villáma és hozzánk sietve elújságolta nekünk ötletét.
Így lett a kutyám neve Herkules. Nevének jelentése; dicső ajándék. Ezért is maradt ez a megnevezés a kincsemen.
Nem bánom. Illik rá.