The boy who has nothing except... - 4. rész

The boy who has nothing except...

(Felosztás: Dalma - ChanYeol, Zsani Paulik - YoonGi (Suga))

ChanYeol: A hétfői napok meglepően egyszerűek, hét óránk van, de azok is az egyszerűbb tantárgyakból vannak összerakva. Így szerencsére ilyenkor előbb végzek, mint általában, hiszen majdnem minden nap legalább kilenc órám van, persze ezek felzárkóztatók, délutáni sport órák, tehát csak plusz órák, de attól még ugyanúgy, a kilenc óra, az kilenc óra.

Igaz, elég jó kedvem volt reggeltől, egészen mostanáig, a tanítás végéig. Miért is? Reggelente korán kelek, hogy el tudjak menni boltba esetleg, és mivel gyalog járok, ne kelljen sietnem, beleférjen egy-egy eltévedés -igen, szinte már szokásom, hogy eltévedek, mert a zene túlságosan elvonja a figyelmemet. Így ma is belefért az, hogy valami finom sütit vigyek a tegnap engem kisegítő fiúnak. Aki szerencsére akkor, még aludt, így nem tudhatta meg, hogy kitől is kapta. Ez egészen felvidított, mert, egy, mindenki szereti a sütit; kettő, még egy módon kifejezhettem a hálámat az eligazításért.

YoonGi: Későn kelek fel, nagyon későn, de hát nem szól bele senki, szóval igazából, mindegy is. Felemelem a fejem és körbe nézek magam körül, hátha történt változás, de hát ahogy számítottam rá nem, csak egy, na várjunk csak egy pillanatot. Ez mi?
Felveszem kezembe a közepes nagyságú, ismerős, mégis csak halványan derengő, mind névben, mind tárgyi mivoltában lévő valamit. De... Azt hiszem, ez egy süti. Vagy nem? Étel, az biztos és puha, és édes, szóval igen, ez az. Egy süti. De... Mit keres itt? Körbe tekintek újra. Senki sehol, senkinek még nyoma sincs errefelé... Oké. Ez fura. De, ha már... Itt volt.. Akkor, miért is ne? Törökülésbe húzom a lábaimat és várva egy kicsit, végül bólintok egy kicsit. Lassan eszem... Nem lesz több ilyen.
Mmmm... De régen volt már. Ahhh... Finoooom.

ChanYeol: Ahogy az utolsó óráról én sokkalta később indulok el, a terem már üres, bár a folyosók még mindig szinte tele vannak, nem sok osztálynak van csak hét órája, főleg hétfőnként. Kimegyek a teremből, de pár lépés után, ahogy elhagytam, valakinek neki ütközök, aki nem is alacsonyabb nálam. Ami azért elég nehéz, az én 185 centimmel, de sajnos ez az, ami miatt már tudom is, ki állja utamat. Az egyik felsőbb éves srác és a bandája az, akik durvábban piszkálnak, mint az osztálytársaim.
Kisebbet sóhajtva lépek egyet hátrébb és a fiúra nézek, aki még egyenlőre egyedül van. De már ez is megijeszt, mert az a vigyor, ami kiül az arcára, minden egyes alkalommal, mikor az életemet terrorizálni jön... Huh, kiráz a hideg tőle. Pedig nem vagyok egy olyan nagyon, emberektől félős típus, meg tudom magamat védeni, van mivel.
-Máris haza indulsz, Park? Elkísérlek, gyere.-nevetve karol belém, hogy rögtön az iskola bejárata felé kezdjen ráncigálni, majd azon át, hogy az utcán is ugyanígy, sőt durvábban rángasson, főleg, ahogy ellenkezni is kezdek. Nem úgy keltem én ma fel, hogy megverve akarok hazamenni...
Egy ismerős úton lökdös és ráncigál, már a banda többi tagjával együtt. Aish, komolyan nem akarom, hogy megverjenek... Mivel érdemeltem én ezt ki?
-Yah, yah, ne verjetek meg, legyetek szívesek! Nincs rá okotok, hogy itt megverjetek... Vagy akárhol máshol, de tényleg nincs okotok, se jogotok, még hozzám érni se!-Lerázom a karjaimon csüngő két másik srácot, akik elvileg lefogni próbáltak. Én próbálok mindig, mindenkivel rendes lenni, nem magamra venni a bántó szavakat, de ők nem értékelik... És azt hiszik, ez felhatalmazza őket arra, hogy megverjenek... Hát, nem!

YoonGi: Ahogy megeszem, csak sóhajtok egy nagyot, majd egy szokatlan, kis mosollyal elkezdek átöltözni. Egy szürkés fehér hosszú ujjú, rá egy fekete rövid ujjú, majd egy teljesen szakadt farmer és a bakancs. Rendben. Egy kabátot is magamra rángatok, majd összepakolok mindent a helyére és sétálni kezdek, hogy elmehessek cigiért. De megakad a szemem valamin, ahogy hangos most valahogy, az eddig csendesnek tudott környék.
Mi történik...?

ChanYeol: -Fiúk, ne csináljátok ezt! Komolyan nincs semmi, amié-és itt kapok egy ütést az arcomba. Túl váratlanul, de nem túl erősen. Ez csak egy kis figyelmeztetés volt, hogy legyek halkabb. Hiszen ez csendes hely, ha kicsit is hangosabban beszélek, mint általában, nagy a valószínűség, hogy meghallja valaki.
-Kussolsz, Park!-Felém lép a bandavezér, de csak szemeiben látom a szikrákat, és ahogy azokkal rám néz, fizikai fájdalmat okoz. De nem fog megütni, amíg nem szólalok meg megint. Arca enyémtől pár centire van, fogai összeszorítva vannak, úgy szívja a levegőt be, az azok közötti réseken. Én kezeimet szorosan oldalamhoz nyomom és tűröm a szemkontaktust, a lehető legnyugodtabb arcomat veszem fel. Nem fogom mutatni, hogy legszívesebben elfutnék...

YoonGi: Közelebb sétálok a zaj forráshoz, csak halkan, megbújok a falak mellett, egyre közelebb érve a célomhoz. Megpillantok egy csapat, körülbelül velem egyidős srácot, akik nagyon koncentrálnak valamire. Vagyis inkább valakire. Először, azt hiszem egy lány, így mennék is tovább, de ahogy egy fiú körvonalát látom meg, a domborulatok helyett, csak felhúzom szemöldökömet. Mi a szösz? Ilyet még csinálnak mostanában? Jesszus, anyám...
Csak közelebb lépkedek, így már látom is az ismerős arcot és alakot. Sóhajtok. Ehj... Soha véget nem érő segítek, te is segítesz ügyek. De mindegy. Legalább valami izgalmas is történik.
Na de akkor. Kezdjünk is bele. Ohhoho, de régen csináltam ilyet. Na, majd most újra formába jövök.

ChanYeol: Hátralépek egyet, mert rám fújt, meleg levegője kezd idegesíteni, de ő közelebb lép hozzám, hogy ugyanolyan távolságra legyen tőlem, mint eddig. Vállával meglöki enyémet, és mivel derekam kissé hátrafelé dől, hogy mégse érjek hozzá testéhez, lábaim megint megiramodnak hátra, de persze nem esek el.
-Különben is, ha te akarsz megverni, a kutyáid, minek vannak itt? Ha tényleg megakarnál verni, Oh, nem kellenének az édes kis pincsijeid.-nézek végig a négy-öt másik srácon, az egyikőjükre, akivel még régebben, azt hiszem volt egy kis dolgom, rákacsintok. Az előttem álló fekete hajú megindul felém, hogy most már tényleg megver, de én folyamatosan hátrálok, szerencsére van annyi helyem, hogy ezt megtehessem.

YoonGi: Csak halkan kuncogok, ahogy a nem idegen fiú hozzászól az úgy tűnik a banda vezéréhez és csak a pincsi jelzővel ellátottak mögé lépek.
-Jogos kérdés. Nem vagy nagyobb a talpnyalóktól, kis herceg. Meg amúgy... Ez itt egy lakott terültet. Rossz környék, lehet, de akkor is élnek itt emberek. És csak úgy, így fű alatt adok egy fülest... Nem nagyon szeretik itt az újakat, vagy hívatlanokat, de főleg akkor, ha nem áthaladók, hanem itt totojáznak még valamiért. Pont, mint ti. Szóval azt ajánlom; szedjétek magatokat és menjetek el. Jobban jár mindenki. A rendőrség, az itt lakók, ti és anyukád szíve is, hisz nem kell darabokból megállapítania, hogy az ő fia-e az a kupac, vagy valami. De nem akarlak ijesztgetni. Csak megjegyzem, tanácsot adok. Így... Csendeskén.-mosolygok rájuk, a falnak dőlve látom, hogy sikerült rájuk ijesztenem mégis csak, ha nem halálra rémisztenem, de legalább a kutyáknak titulált kíséretet. Meg azért jobban be is vagyok rekedve, eh.

ChanYeol: Egy hirtelen mély, rekedt hang állítja meg Sehunt, hogy végül ténylegesen nekem essen... De nekem a hideg futkos a hátamon attól, amit mond, és ahogy mondja. És én még erre akartam hazajárni, mindennap... Bolond vagy, Park ChanYeol!
Egy diadalittas mosoly ül ki az arcomra, mikor a banda úgy dönt távozik, de a vezértől megkapom azt a figyelmeztető pillantást, miszerint holnap akárhogy is, de nem úszom meg. Mindegy is.
Az így már előttem álló fiúra mosolygok, de az nevetésbe fullad, és közelebb megyek hozzá, de csak, mert abba az irányba kellene mennem.
-Töröld meg a szád és az orrod, rajta maradt a süti, szivi.-nevetve megyek el mellette, rákacsintva.

YoonGi: Csak figyelem ahogy kiürül az eddig szinte teli kis utca, majd csak magam elé nézve mosolygok tovább és megrázom fejemet. Ejj... Puhányok.
Felkapom fejem ahogy a colos gyerek felém indul meg, de ahogy hozzám is szól csak megrázom fejemet.
-Te pedig told beljebb a tárcádat a zsebedben, vagy a táskádba tedd, ha erre jársz.-nézegetettem a fekete bőr tárcát, ami kicsit karcos és bár annyira nem márkás, de azért jóféle. Mmm...

ChanYeol: -Nem nagy veszteség.-rántok vállat, de megtorpanok és visszafordulok a fiú felé. Csak úgy teszek, mintha alapból rossz irányba indultam volna meg, és most jöttem volna rá, hogy nekem a másikba kellene mennem. Elmegyek megint a fiú mellett, észrevétlenül rejtve pénzt zsebébe, de megint megállok, hogy bocsánatot kérjek, amiért egyébként neki is mentem.
-Köszönöm a segítséget, egyébként.-Táskámból előhúzok egy vizes palackot, ami még ki sincs bontva, és felé nyújtom.-Nem tudom, hogy és miképp élsz errefelé, de remélem elfogadod.-Egy édes mosoly kíséretében nyújtom még közelebb a nagy palacknyi ásványvizet.

YoonGi: -Ugyan már. Segítem a tudatlanokat. Csend lesz legalább, semmi balhé és mindenki él a saját nyomorában tovább.-rántom meg vállam és ahogy a vizet nyújtja felém csak elmosolyodom. Ohh, hogy hányszor megkaptam már ezt, édes istenem.-Kedves, tényleg. De ne aggódj. Vizet még szerzek magamnak. Ha néha tüzes is.-kuncogok fel kicsit csak halkan.-De azért köszönöm. Ahogy látom nem fogyott belőle sok a mai nap során ahhoz képest, hogy kb a büfében vetted olyan tíz körül.-nézegetem a palackot, amit aztán hónom alá csapok és elrugaszkodom a faltól.

ChanYeol: Megértően bólogatok szavaira és figyelem, hogy végül, mit tesz majd a vízzel.-Omo, igazi Sherlock. Titkos ügynök vagy?-nézek rá komolyan meglepődve, kezemet leengedem, amiből kivette a vizet. Miután táskámon behúzom a cipzárt és ajánlására előtte pénztárcámat is hátizsákomba ejtem, kezeimet kabátom zsebeibe rejtem.
-Öhm... További szép napot...?!-Mosolygok rá, kicsit felhúzva vállaimat, hogy érzékeltessem, tényleg nem tudom, mit mondhatni. Meghajolok és már hátat is fordítok, hogy végre indulhassak haza.

YoonGi: -Nem. Csak sokat figyeltem már a körülöttem lévő világot. Volt rá időm.-mosolygok az ég felé nézve, ami elég fekete, nem pedig kék mint szokott lenni. Csak elköszönésére kapom fel fejemet és meghajolok kicsikét, intve inkább, mint elköszönve. Elfordulva a másik irányba megtörlöm arcom teljesen, majd megyek is a legközelebbi dohányboltba.

ChanYeol: Amíg kiérek a szűkös utcácskából, telefonom előveszem, és rendelek magamnak valami ebéd-vacsora félét, hogy mire hazaérek, már ne kelljen sokat várnom. És, hogy azt az időt se várakozással és semmittevéssel kelljen eltöltenem.
A lakásba érve, ledobom a felesleges cuccaimat a nappaliban, a hálóba indulva, pedig minden ruhámat is szanaszét hagyom, amit reggel húztam fel. Kényelmesebb ruhákra váltom majd, a rövid, gyors, de alapos zuhanyzás után. Addigra legalább biztosan megérkezik a kaja. Általában ilyenkor szoktam lezuhanyozni, mert ez a legegyszerűbb, és akkor este erre nincs gondom, akkor foglalkozhatok a tanulással.

YoonGi: Megveszem a dohányt és a papírt, majd egy kis boltba megyek, ahol valami kaját is veszek magamnak, amivel elleszek egy darabig. Vissza megyek a zugomhoz és leülve a tartó oszlop tövébe, hajamba túrok és elővéve egy tisztább lepedőt, leterítem a sima betonra és elkezdtem gyártani a szálakat. Olcsóbb, nekem főleg. De be kell osztanom majd. Csapda ez a szenvedély betegség. Főleg, ha nincs semmid. De, hát ez van. Meg kell tanulnom élni valahogy, nem de?

ChanYeol: Még vizes vagyok, mikor felveszem a rövidnadrágomat és pólómat, hogy kifizessem a futárnak az ételt. Túl gyorsan ért ide, már nem volt időm megtörölközni, megváratni pedig nem szeretem a kiszállítókat. Ők is emberek, biztosan nem szeretnek várni, és biztosan van sok más kiszállítani valójuk is.
Mosolyogva csukom be az ajtót, miután kifizettem és megkaptam az ebéd-vacsorámat. Becsoszogok a konyhába, nevetve a fura, és vicces hangon, ami a padló és a vizes lábaim érintkezése által jön létre. Kicsomagolom a kaját és saját evőpálcikáimat megfogva csoszogok át a nappaliba, hogy ott a kis kávézóasztal és a kanapé közé üljek a földre. Bekapcsolom a TV-t és lassan nekiállok enni.

YoonGi: A nap végül egy kicsit kisüt, de persze, ahogy már esteledik, megint úgy lesz egyre sötétebb fénye és lassan már semmi fénye. Mmm... Kellemes idő van. Nem hideg. Na, valami jó dolog. Jön a meleg idő. Csak megkeresve a cigis dobozokat, beléjük pakolom a kész bűzrudakat, majd előhúzva az ágyat már fekszem is rajta és szívom is az elsőt. Ahh... Máris jobb. Csak érzem, hogy mostanában sokat fogom lopni a napot... Na nem baj. Elvagyok azzal is legalább. Nyújtózóm egyet, majd elkezdek enni is abból, amit vettem. Ah...

ChanYeol: Amikor a filmnek, amit elkezdtem nézni, mikor leültem tanulni, vége lesz, felkelek, hogy pár könyvet és füzetet kihozzak magamnak szobámból. Egy zenecsatornára kapcsolok, ahogy visszaülök eddigi helyemre és tovább eszek, az ételtárolók nagy részét az ölemben tartva, hogy az asztalon elférjenek a tanuláshoz szükséges dolgaim, és elég közel legyenek. Szerintem, mire végzek a késő ebédemmel, azok a dolgok is bőven megragadnak bennem, amiknek nem sikerült az iskolában órán, és, vagy még nem tudtam már ezelőtt.

YoonGi: Lassan eszek, kiélvezem és nem habzsolok. Nem is tehetném és nem is jó dolog igazából. Főleg így... Rágyújtok egy frissen tekert szálra, majd számolgatni kezdek. Be kell osztanom. Napra és hónapra. Letenni kéne, hogy ne erre menjen el a pénzem, tudom... De, hát nehéz. Meg legalább ennyi még van, amitől nem unalmas az életem. Bár így se az. Annyira. Mikor végzek a számolással, csak újra neki állok a gyártásnak, közben gondolkozva. De valahogy a gondolataim a colosra terelődtek. Egymás után kétszer. Véletlen lenne? Ah, gondolok itt zöldségeket... Persze, hogy csak az.

ChanYeol: Ahogy kivégzem, az így már nem is annyira soknak tűnő kaját, a kiürült dobozokat összeszedem és a konyhába viszem, evőpálcikáimmal együtt, amelyeket leteszek a pultra, a tárolókat, pedig kidobom. Elmosom evőeszközömet, és kezeimet megmosom, majd a fürdőszobába megyek, hogy fogaimat is megmossam.
Miután mindennek végzek, a nappaliban a kanapéra telepedek, az azon hagyott takaróba bugyolálva magamat. A távirányítót kezembe fogva váltogatom a csatornákat, hátha lesz valami, ami érdekes, de végül egy természetcsatornánál kötök ki. Szeretem az állatokat... Ah, én, kit nem?

YoonGi: Kész leszek a gyártással, vagyis elfogy minden, amit vettem, így a dobozokat és egyebeket elrakom a többi közé. Felveszem az egyik teli cigis dobozt, és eldugva cuccaimat helyükre, elindulok a városban. Végig megyek a kihalt utcán, majd ahogy egyre forgalmasabb kezd lenni, csak elmosolyodom a nyüzsgésre és nézelődöm. Mást úgy sem tudok tenni igazán, na meg szeretek csak így nézni körbe-körbe. Érdekes ez is. De valahogy... Olyan üres. Mármint én. Belül. És ez furcsa... Mert nem éreztem eddig még ezt. Vagy csak...
Azért, mert percenként, két jó barát, vagy éppen szerelmes pár halad el mellettem? De nem szoktak meghatni.
Ahh... Nem értem. Pont most kezdene érdekelni, hogy konkrétan magányosabb vagyok, mint egy fél pár zokni?