You thought It - Hatodik rész - Újra és utoljára

Hatodik rész - Újra és utoljára

"Iskola.
Milyen szép hely is az, nem de? Lehet új, akár egy életre szóló barátságokat kötni. Lehet tanulni, amivel egy jó jövőt alapozhatsz meg magadnak.
Ez mind szép és jó.
Amikor egy barátság tönkre megy, de az iskolának még nincs vége, még nem jártad ki... Akkor kezdődik a baj.
Amikor egy barátság tönkre megy, de az iskolának már vége, már kijártad, új tanintézménybe kerülsz... Akkor kevesebb gondot okozhaz ez a veszteség.
Amikor egy barátság tart, miután már az iskolának rég vége, és már ki is jártad, egy új iskolába is kerültél... Akkor ott még több gond kezdődik.
Lehet, hogy pár hónapnyi távollét után megunod, hogy nem lehetsz annyit a barátoddal, mint az előző suliban voltál.
Lehet, hogy jól bírod, lehet, hogy kitartotok egymás mellett, még ha hetente kevesebb, mint háromszor látod őt.
Lehet, hogy mindez egy röpke pillanat alatt tönkre megy, és többet nem találkoztok... Akkor azt kívánod, bárcsak láthatnád még egyszer... Csak egyetlen egyszer még...
De, amikor véletlen egybeesés az, hogy meglátjátok egymást az utcán, a boltban, egy rendezvényen, a régi iskolátok épületében... Akkor egy szempillantás alatt bánod meg, hogy pont akkor voltál, pont ott, ahol ő is. Akkor vonod vissza kívánságod, és vágyódsz inkább azután, hogy soha többet ne lássátok egymást..."

2017. Szeptember 1.

Az iskola első napja. Idén újra. És tíz éve minden egyes szeptember elsején.
Ezt is csak annyira vártam, mint az iskola minden egyes másik, normál napját. Talán kevésbé.
Nem volt semmi kedvem felkelni reggel, felöltözni szép ruhába, azaz abba a kényelmetlen iskola-zakóba, amiben a tűző napon szinte sült csirkemellé éghetek.
Nem volt kedvem a sok köcsög, csicska osztálytársamhoz, sem a rákos pedagógusokhoz, a rohadt igazgató úr fél órás beszédéhez, ami jobban hasonlított minden év elején random összekapkodott idézetek, néhány jó kívánság, valamint a végére, meg néhol a szavai közé beszúrt fenyegetések sokaságára. Sose tudta a csávó, hogyan is kellene úgy beszélnie, hogy talán a diákok meg is értsék, illetve érdekelje is őket, és ne csak beszélgessenek, nem is zavartatva magukat. Persze, én sem figyeltem arra általában, amiket mondott, de a sok random, szarkasztikus ováció után, amit a végzősök irányultattak az igazgaztónak... Hát azok felébresztettek elmerengésemből, a legtöbbször legalábbis.

De igazából ez a nap is egy átlagos gimnáziumi évnyitónak indult egy kis "extrával", hiszen mi mást is várhattunk volna az osztályfőnökünktől?
Hát persze, hogy le kellett rohasztania a lábainkat azzal, hogy körbe sétáltatott minket a városon, mert ma is egy "történelmi" esemény évfordulója volt. Kit érdekel?
Nem azt mondom, hogy nem örülök, hogy van múltja a városunknak, de ezt az egészet meg tudtuk volna beszélni a kellemesen hűvös osztályteremben is. Nem kellett volna ehhez körbe sétálni a várost, főleg úgy, hogy a tanárnő még azt se tudta remdesen, mi hol volt, mikor merre kellett volna menni, ezért durva egy órás utat csináltunk az alapból, körülbelül fél óráig se tartó sétából.
Persze, ebben azért benne van az is, hogy háromszor megálltunk pihenni, hiszen harmincöt fokban nem a legjobb tűző napon sétálgatni.

Végül legalább kicsit előbb elengedett, így siettem is, hogy mivel nyolckor, mikor felkeltem nem reggeliztem, szerezzek magamnak valamit, amit el tudnék rágcsálni, amíg hazaérek.

Mielőtt bemennék a nagy bevásárlóközpontba elszívom mai napi első szál cigarettámat, mely teljesen lenyugtat, hogy ne legyek ideges a nagy tömeg miatt, ami odabent vár.
Amíg kint állok van időm megfigyelni az embereket. A legtöbbjük diák, vagy nyugdíjas, hiszen a fiatal, vagy szülő korú felnőttek dolgoznak, vagy még otthon nyomják az ágyat. Néhány, nagyjából velem egyidős tanuló ismerős, van amelyiküket teljesen ismerem látásból, hiszen egy suliba járunk. Vannak olyanok, akik újak a suliban, de őket megismerem, hiszen az intézményben nézhettem a szerencsétlen, elsős fejüket.
A gondolatra köpnöm kell, amire csak rosszalló pillantásokat kapok az éppen elhaladó idősektől.
Teljesen elszívott cigimet ledobom, majd rátaposok, lábamat előre tolom a betonon,  hogy biztosan elóltódjon a csikk. Bedugom füleimet, és full hangerőn indítom el lejátszási listáim egyikét, nehogy véletlenül is meghalljam a tömeg által keletkezett zajt.
Már kissé frusztráltan nyomom befelé a nehéz lengőajtót, nem is foglalkozva azzal, hogy valakit, ki éppen rosszkor jön velem szemben, orrbacsapom egy kicsit az ajtó fém szélével. Kisebbet intve az illetőnek megyek tovább, kifejezéstelen arccal furakodva az emberek közé, hogy az ajtónál álló sokaságon átvergődve magamat, onnan már csak kerülgetnem kelljen az embereket.
Tudatosan megyek az eggyel lejjebbi szinten lévő boltba, ahol ételt tudok magamnak venni... Illetve öngyújtót, mert már az előbb is alig akart működni...
Ahogy a kis mozgó ajtók beengednek, lábaim már maguktól indulnak a pékárus részlegre, ahol elidőzök egy keveset, számolgatva pénzemet, és nézegetve a cukorban gazdag péksütiket. Majd végül egy fehércsokis sütivel és két cukormázas fánkkal megyek a kasszákhoz. Ott is el kell gondolgodjak, melyikhez álljak be. Miután eldöntöttem, öngyújtó keresésre eredek, és egy kék színben pompázót szabadítok meg vonalkodjával ellátott matricájától és süllyesztem zsebem mélyére. Faszom fog pénzt kiadni egy ilyen kis szarért.
Beállok a kiválasztott kasszánál álló hosszú sorba. Három kassza van nyitva, miközben szerintem kurvára jól tudják a boltosok, hogy igenis szeptember elseje van, és beindult az iskola-szezon, ami egyenlő azzal, hogy rohadt sok vevő jön be ide, de valahogy fizetniük is kell azért, amit szeretnének. Azt pedig ugyebár a pénztárnál lehet.
Mivel ugye sokan vannak, és előttem is kb öten, így alapból sokat kellene várnom, hogy kijussak, de a pénztáros még kezdő, így mindent ki kell keresnie, és sokszor el is ront egy-egy dolgot. Kapkod, és ideges, kezei remegnek. Próbál nem feszültnek tűnni, mosolyog a vevőkre, az egyik még szép napot is kíván neki, mit úgy érzem valós örömmel köszön meg. Biztos jól esett neki.
Már éppen én jönnék, az előttem álló nő is fizetne, mikor gondolom, a főnök jön ellenőrizni az újoncot, és a kasszában lévő pénzt. Idegesen kezdek toporzékolni, és a két, egymás melletti pénztárhoz álló sorokat elválasztó korlátnak dőlök. Igaz... Bár ne tenném.
Szemem sarkából egy ismerős arcot veszek észre. Gyorsan nyomom el magam a korláttól és állok vissza eddigi helyemre, egy pillanat erejéig a pénztáros nőre nézve, majd kicsit hátrébb hajolva lesem meg, hogy biztosan volt legjobb barátom (illetve hát... hívhatnám az exemnek is...) hosszúkás arcát láttam-e.
De az agyam jól tudja, hogy HoSeok arcát senkiével nem tudnám összekeverni, egyrészt, mert tényleg különleges, másrészről elég sokat láttam ahhoz, hogy akár tíz méterről kiszúrjam őt -pedig elég rossz a látásom.
Aprót sóhajtok, és próbálom magam visszafogni, ahogy az említett fiú is meggyőződik kilétemről, majd gyorsan a ribancához fordul.
Én, ha eddig még nem lettem volna eléggé felhúzva a sok sorban várás után, akkor most került fel vérnyomásom lehetetlen magasságokba.
Remegek, egész testem rászkódik, mintha csak a téli hidegben állnék egy szál pólóban. Tenyereim izzadni kezdenek, miket idegesen törlök fekete farmeromba. Állkapcsom fáj, annyira erősen szorítom fogaimat egymásnak, nehogy valami rosszat szóljak, vagy bármi más...
Fejembe hirtelen nyilall egy ismeretlen fájdalom, mire kezemet orromhoz kapom, szemeimet összeszorítva masszírozom meg orrnyergemet két ujjammal. Erre a szerencsétlen nő, aki a pult mögött ül azt hiszi, hogy az miatt vagyok ideges, mert még mindig várnom kell, az őt már nyolc perce ellenőrző főnöke miatt.
-Egy pillanat, kérem.-hangja határozatlan, apró mosolyt ejt meg irányomba, amire én csak egy hamis félmosollyal és apró bólintásommal reagálok.
Frusztrál, hogy a volt legjobb barátom itt áll tőlem vagy három méterre, két ember választ el minket, és nem érhetek hozzá, mosolyoghatok rá, vagy beszélhetek hozzá. Nem tehetem. Így is elég sok dolgot basztam el nála.
Kifizetem ételeimet, melyeket táskámba mélyesztek, de a pumpa ekkora már túlságosan is felment bennem exem látványa, a kurvája rajta csüngése, és a fiú -túl- ismerős hangja miatt.

Ahogy ellépek a pénztártól táskámat a földre ejtem vállamról, így az hangosan ér földet a benne lévő literes, szinte teli palack miatt. Már érzem hátamon és fejem búbján (mert fejemet lehajtottam) a tekinteteket.
Egy eszelős vigyor terül el arcomon és mindent, mi eddig kezeimben, vagy zsebeimben volt (telefonom, fülhallgatóm és pénztárcám) a földre ejtem, ezzel feltűnéstelenné téve, ahogyan kihúzom kicsike bicskámat farmerom első zsebéből, öngyújtómmal együtt.
Kezeimet, mintha már az őrség állna előttem emelem a magasba, egyikben begyújtva az öngyújtót, másikban kinyitva bicskámat. Amikor az éles tárgy teljes fénybe kerül, csak akkor hallom a súlyos bakancsokat, ahogy azok a földhöz verődnek. Hallom az emberek hangosabb lélegzetvételét, ahogy néhányan szinte felkiáltanak, de a legfontosabb... Még látom szemem sarkából a két összenőtt alakot elfutni a boltból. Nincs ki megállítsa őket... Ezért vagyok én most itt.
Hallom a mély, felnőtt férfiakhoz tartozó hangokat, ahogy valószínűleg engem szólítanak, hogy tegyem le késem, de eszem ágában sem áll eldobni.
Fejem fölött gyújtom be újra öngyújtómat, és megforrósítom a kés élét. Visszahelyezem karjaimat előző helyzetükbe, így mikor megmozdítom bicskámat tartó kezemet, a tárgy élének szabad járása van másik alkaromon, hogy azt egyszerűen át tudjam szúrni.
Nem fáj.
Szívemnél jobban semmi sem fáj...

Idegesen sétálok el a pénztártól, egy ismeretlen része felé indulva a bevásárlóközpontnak. Arcom ég, biztos vagyok benne, hogy vörösebb, mint a kertünkben termő paradicsom. Emellett sós könnyeim is égetik bőrömet. Kézfejemet erősen és még saját magam számára is váratlanul nyomom orromhoz, mert az is elkezdett folyni, bár szerencsémre nem vérzik. Hangosan szipogok fel és egy üres padra vágom magam, mindent lepakolva, zsebeimből is kipakolva a most csak zavaró tulajdonaimat. Lábaimat mellkasomhoz húzom, sarkaimat még a padra támasztom és így borulok térdeimre, hangosan hagyva, hogy kitörjön sírásom, le is szarva nagy ívben, hogy hány ember van körülöttem, hogy hányan néznek meg, hiszen mindezeket nem látom, így nem jut el tudatomig a környezetem válasza összetörésemre.

"Biztosan ti is sokszor láttatok már idézeteket, vagy bíztató, esetleg kevésbé bíztató szövegeket az interneten. Biztos vagyok benne, hogy sokatok a legtöbbel egyet is értett, illetve átérezte azt, amit leírtak.
Nem én vagyok az egyedüli ember a Földön, ebben is teljesen biztos lehetek, akinek már nem egyszer fordult meg a fejében saját maga bántalmazása. Vagy, aki meg is tette párszor. Hiszen naponta jó pár öngyilkosság történik, vagy éppen még többen kerülnek kórházba öngyilkossági kísérlet miatt szerte a világban.
Tudjátok, meg lehet mindenzt állni, vissza lehet az ilyen gondolatokat fogni egy olyan szinten, hogy ne akarják a testünket irányítani, és bíztatni bennünket, hogy megtegyük. Így ezek mélyre merülnek, és egy idő után teljesen el lehet őket fojtani. Azonban... Soha semminek nincs vége.
Egyszer úgyis sikerül ezeknek feltörniük, még ha nem is oly erősen, hogy újra késztetést érezzünk a testünk bántalmazására, de a képzeletünkből sok mindent képesek kihozni ezek.
Ezek a képzeleti szülemények lefolyhatnak a fejünkben egy pillanat alatt, de eltarthatnak akár percekig is. Kerülhetünk tőlük önkívületi állapotba, ami alatt meg is sérthetjük magunkat, vagy a környezetünket. Más és más ez mindenkinél, de egy biztos... Mindenkivel megesik az ilyen."