Ötödik rész - Szeretlek
"Elhiszed, hogy egyszer minden rendben lesz? Hogy egyszer úgyis mindent elfelejtesz, és jobb lesz? Ha igen... Kérlek gondolj át mindent. Soha, semmi nem fog rendbe jönni. Ami egyszer megsértett, az örökre ott marad. Mint a hegek a karodon, a csípődön, a combjaidon, a melleden, a homlokodon. A hegek, amiket magadnak okoztál, azok, amiket a családod rakott rád, és azok, amelyek orvosi beavatkozás miatt vannak ott. Mindegyik rajtad marad, és akárhányszor rájuk nézel, emlékezni fogsz arra a napra, amikor kaptad, az előtte és utána lévő szenvedésre, örömre, tudatlanságra és kezelésekre.
De ez nem csak a külső hegekre vonatkozik. A belső sebek jobban égetnek, jobban fájnak, és tovább ott maradnak. Azokat nem tudod lekezelni, nem tudsz rájuk krémet kenni, vagy kötést tenni. Azok fognak az álmaidban is kergetni.
Ezért nem tudok én se megszabadulni a már lassan három hónapos sebeimtől."
A rohamok nem kíméltek. Azt hittem, hogy már vége szakadt a rosszulléteimnek, a tudatlanságomnak, a kiakadásaimnak.
De úgy tűnik, a jóllétem vele együtt elhagyott. A jóllétemet belé ültettem, hogy ahányszor vele vagyok, vagy rá és a közös emlékeinkre gondolok, jól érezzem magam.
De ő pont ez miatt hagyott el. Alig találkoztunk, volt, hogy három hétig nem láttam, nem ölelhettem, nem érezhettem a közelségét és a még mai napig orromban ragadt illatát. Nem akart látni, mert az önsanyargatásom nem akarta élőben is látni. Nem vágyott már rám, mert egy lány sokkal jobban bánt vele, mint a legjobb barátja.
Hihetetlen, hogy a pár éves legjobb barátságunkat képes volt eldobni egy utolsó ribancért. Egy utolsó ribancért, aki utált engem, aki azt mondta neki, hagyjon engem a picsába, és legyen csak vele. Egy kurváért, aki folyamatosan rajta lógott, amellett is, hogy egy iskolába, sőt, egy osztályba jártak. Egész nap láthatta, ölelgethette, és beszélgethetett vele, a lány inkább eltávolította tőlem, és iskola után is rajta lógott. Hiába próbáltam beszélgetni legjobb barátommal Messengeren, vagy próbáltam felhívni telefonon, az a ribanc résen volt és nem hagyta neki.
Én pedig olyankor még egy kicsivel jobban lebomlottam, levágtam a telefonom az egyik sarokba, vagy a közeli padra, és sírtam. Tehetetlenül és védtelenül sírtam. Lehet, hogy mások azt mondogatták, milyen kis punci vagyok, amiért fiúként ily képpen sírok, de engem nem érdekelt.
Lehetetlenül szerelmes voltam, a szerelem pedig mindenre képes rávenni az embert. Így engem, bár nem csak a sírásra vett rá, de visszahúzott a múltba. A múltba, ahol senki nem mert hozzám szólni, mert bunkó voltam, és rögtön felkaptam a vizet mindenen. Újra ilyen lettem, de az új iskolában kénytelen voltam visszafogni, és mindenkire mosolyognom kellett, vicceket mesélni és boldognak tettetni magamat. Ezért is voltam olyan, amilyen itthon. A szüleimmel, a nagymamámmal, a testvéremmel. Ők megérdemelték, hiszen nem tettek semmit az ellen, hogy jobban érezzem magam, pedig tudták, hogy szomorú vagyok, amiért a legjobb barátom nem akar velem találkozni, de még beszélni se, mert biztos a ribanckája a "szűz" kis punciával túlságosan elfoglalttá tette a fiú száját.
Az önsanyargatásomnak jelei voltak, és a szüleim hiába látták, nem tettek semmit.
Az iskolatársaim bár néha látták rajtam, hogy nem vagyok mostanában toppon, nem tettek semmit.
Kivéve egy valakit... Egy fiú, aki az elejétől fogva barátkozott velem, aki megértett, aki elfogadott és segített. Ő foglalkozott velem, beszélgetett velem erről, és próbált segíteni. Sikerült is neki, néha egyszerűen elterelte a figyelmemet és jobb kedvre derített, néha nem annyira könnyen, de tovább próbálkozott. Amiért hálás vagyok. Nélküle nem lettem volna túl egy kicsit legjobb barátom kapcsolatán, nem tudtam volna igazából nevetni és mosolyogni.
Mindig legyél hálás ezeknek a személyeknek, mert nélkülük a rossz után ugyanott lennél, ahonnan indultál a rossz elején.
Ott feküdnél a padlón a saját könnyeid, nyálad és véred, a hajadból csöpögő, samponos vízzel vegyült folyadékban.
De hála a támaszt nyújtó embereknek, nem ott vagy. Most már talán az ágyadon ülsz, a padlón nevetsz, mert van valaki, aki a rosszat elűzi, és jót, mókát hoz az életedbe.
Mivel nem tudhatod, hogy nekik mikor van támaszra szükségük, mondd el nekik jó sokszor, mennyire fontosak, és mennyire hálás vagy nekik azért, amit tesznek érted.
Soha ne felejtsd el, hogy azoknak, akiket szeretsz, ezt mondd is el időben, mielőtt túl késő."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése